Dramedy 1. - Northern Exposure / Miért éppen Alaszka? (1990-1995)

Ezek után valóban elvárható minden idők legjobb dramedyjétől, hogy ne legyen benne semmi kivetnivaló.

És valóban: a "Miért éppen Alaszka?" egyszerűen tökéletes.

Minden a helyén van benne: a színészek, a karakterek, a párbeszédek, a hangulat és nem kevés szellemesség.

Mindaz, ami egy jó dramedy-hez kell!

Sőt, több ennél: a "Miért éppen Alaszka?" az egyik legszellemesebb sorozat, amit valaha láttam. Minden részben több, hihetetlenül jó, nagyon szépen megkonstruált dialógus zajlik le a szereplők között, amelyek olyan természetességgel hangzanak el, mintha a fogmosásról vagy valamilyen étel elkészítéséről lenne szó, mégis olyan emelkedett témákról szólnak, mint az élet értelme, a művészet, hogy miért mindig a németek a rosszfiúk a filmekben, miért egészségesebb rosszat csinálni, mint jót, vagy az óragyűjtés szépségei.

Persze a hangsúly itt történetünk főszereplőjének, Joel Fleischman-nek (Rob Morrow) a sztoriján van, aki, hiába New York-i, kénytelen Alaszkában, az Isten háta mögötti (képzeletbeli) Cicely-ben négy évig praktizálni - bankjának törlesztendő a diákhitele költségeit (ezt a rendszert mondjuk nálunk is be lehetne vezetni).

Mivel Joel abszolút a nagyvárosi élethez szokott, és amúgy is az az enyhén arrogáns meg kesergő-neurotikus fajta, hát nem fogadta túl jól ezt az egészet, és vagy két-három évadba telik, míg úgy-ahogy hozzászokik "sanyarú sorsához".

Vele szemben ott állnak a kisváros nyugalomhoz szokott, békés lakói: Maggie O'connell (Janine Turner), a fiatal pilóta, majd ingatlanügynök, akinek folyamatos vitái és kibékülései Fleischmannel önmagukban is elegek lettek volna, hogy kitöltsék a sorozat mind az öt évadát; Maurice (Barry Corbin), a veterán űrhajós és koreai vadászpilóta, aki mindig el van telve magával, aztán mindig rá kell jönnie, hogy jóval szerényebbnek kellene lennie (de aztán a következő részben ugyanott folytatja) ; Holling és Shelly, a helyi kocsma és étterem tulajdonosa és volt szépségkirálynő felesége; vagy Chris, a helyi rádióadó műsorvezetője, aki egyben nem kicsit művészlélek is...

Alapszitu

A CBS csupán minisorzatnak szánta a projectet, de olyan népszerű lett, és oly sokáig maradt a népszerűségi listák élén, hogy egy több évados, monumentális és részletekbemenő dramedy lett belőle, melynek szívonala csupán az ötödik évad vége felé kezdett el romlani - a kaput egyébként az tette be, hogy Joel a hatodik évad közepe táján egyszercsak távozik - és Fleischman doktor nélkül MÉA egyszerűen nem létezhet...

Majdnem öt évadon keresztül tehát olyan színvonalat sikerült fenntartani, amely enyhén szólva nagyon-nagyon magas, mondhatni a "high concept"-nél is "high concept"-ebb, és ezt ráadásul - viszonylag ritka egybeesés - a nézők is jól fogadták.

Köszönhetően - valószínűleg - az egyedülálló humornak és az utánozhatatlan karaktereknek, de mégis azt mondom: a kulcs a párbeszédekben rejlik. Sehol, semmilyen sorozatban nem hallottam még ennyire dühös ritmusban pergő, marhára élvezetes veszekedéseket, ahol - egyébként - hihetetlen témákon bírtak összeveszni a karakterek, és bár azt hihetnők, egy ilyen soriban magánéleti dolgokon kívül nem sok mindenről eshet szó, valójában az volt a legritkább eset, hogy ilyeneket boncolgatnak.

A legélvezetesebb részek mindig az olyan témákból kerekedtek ki, mint, hogy kivágjanak-e egy öreg fát vagy nem, vagy, hogy Chris azt hiszi, hogy el van átkozva, mert a környezetében lévő összes állat meghal...

És azt mondom: ha ilyen apróságokból ilyen parádés epizódokat lehet kikerekíteni, akkor az az én szememben többet ér a magánéleti drámák kilencvenöt százalékánál...

Arról meg már nem is beszélve, hogy hol van ettől az "alaszkai dramedy" műfajában a "Férfi fán terem" (mondjuk több ilyen sorit nem is ismerek)...

Na szóval: Fleischman megérkezik Cicely-be, majdnem szörnyethal, mikor rájön, hogy itt bizony jóval lassabban csordogál az élet, mint odahaza, és nem ritkán kap kis híján herótot az olyan karakterektől, mint a rendelőjében üldögélő középkorú és kissé molett testalkatú, amúgy indián származású nővér, Marylin, vagy a már emlegetett Morris - a nem kevéssé feminista Maggie-ről már nem is beszélve - és legfeljebb az olyanokkal ért szót, mint a művészfilm-őrült Ed, a barátságos félvér indián, vagy Chris.

Aztán persze eljön az az idő, hogy egyszercsak azon kapja magát - hoppá, beilleszkedett!

És ekkor, hirtelen áttevődik a hangsúly a mellékszereplőkre, akik újra és újra, jobbnál jobb részeket kapnak, hogy bizonyíthassák, hogy ők is remek színészek. (Csakhogy ez nem jár Fleischi elsújtalanodásával, mint a Weeds-ben Nancy-ével, de nem ám - ő végig izgi karakter marad, és biza eléggé sajnáljuk, mikor örökre eltűnik az erdőben.)

Ez tehát a MÉA utolérhetetlen hangulata - amit senki nem tud utánozni, amit még senkinek sem sikerült túlszárnyalni és ami - egyelőre - a legfényesebb csillagként ragyog a dramedy-k egén.

How I met this series?

Vmikor 1997-98 táján, amikor még éppen, hogy csak beindult a csatorna, kezdték el adni, az egyébként nagyon sirály szinkronnal - néha már akkoris belenéztem, de akkoriban még nem az én sorozatom volt.

Aztán mostanában az egyik haverom unszolása hatására elkezdtem újra nézni és rá kellett, hogy döbbenjek, hogy fantasztikus...

Miért és kinek érdemes megnézni?

Vajon ezek után miért ne mondhatnám azt, hogy kötelező darab?

De, vigyázat, csak szinkronosan!

Ugyan angolul soha nem láttam, de a nagyon-nagyon jó magyar szinkron, ebben biztos vagyo - meg abban is, hogy tutira hozzáadott annyit a hangulatához, hogy enélkül talán nem is annyira élvezhető...

Mindentaszemnek:

Már a főcímnél sem lehetne kitalálni jobbat ehhez a témához - és már ehhez képest is hol van a "Férfi fán terem"...

Ez az igazi Alaszka: semmi szépítés, semmi túlzás - mégis nagyon bájos:

Sorozattörténeti pillanat: Joel most jön rá, hogy elfelejtette elolvasni az apróbetűs részt, és ezért négy évig maradnia kell - természetes, hogy ettől dühös lesz, nade hogyan vezeti le!

Aztán, ha az eddigi még nem volt elég:

bár általában nem szoktam promókat belinkelni ide, főleg nem magyar nyelvűeket, de ez - a Viasat 3-é - annyira jó, és annyira velős (és annyira jól érzékelteti, hogy milyen király a szinkron), hogy nem hagyhattam ki:

A dramedy magasiskolája...

Így veszekedni és kibékülni semelyik sorozatban sem tudnak: főleg, hogy ennyire aranyos, mégis szirupmentes legyen az egész.

A dologhoz hozzátartozik az is, hogy történetünknek ezen a pontján Maggie - a vita, kibékülés és tánc egyik főszereplője - nem túl népszerű (minthogy elég tüskés a modora - igaz, tulajdonképpen bizonyos fokig végig az marad):

És végül, de nagyon nem utolsó sorban: Holling, a nem túl szép középkorú kocsmatulajdonos fiatal feleségét (ilyen is csak a mesében - meg a MÉA-ban - van) láthatjuk vidáman dalrafakadni, amiről megint az jut eszembe, hogyha ezt megcsinálnák a "Férfi fán terem"-ben, ötven százalékot zuhanna a nézettség. :)

Itt pedig olyan bájos ez a kis jelenet, hogy arra már szavak sincsenek: