Scifantasymutant 10. - Stargate: Atlantis (2004-2009)

Miért került előrébb az SGA mint a Sanctuary vagy a Jericho, holott ezek sokkal erősebb koncepciókkal is bírnak, mint jelen alkotás?

Nos, legfőképpen azért, mert az Atlantis az a tisztességes mestermunka, amely nem emelkedik elképesztően nagy mértékben az átlag fölé, de elejétől a végéig egységes, jól felépített perspektívát hoz, kitűnő képi világgal, figyelemreméltó és szórakoztató karakterekkel, a minden sci-fihez szűkséges tudományos alapokkal, a "kanadai plusszal" (amiről annyit írtam már a Being Erica, a Váratlan utazás vagy a Sanctuary kapcsán), ja, és nem mellesleg egy olyan előzménnyel a háta mögött, mint a tíz (jelen opusz indulása idején még csak hét) évados Stargate SG-1-el, azaz a jól ismert klasszikussal, az 1994-es mozifilm alapján készült és 1997-től 2007-ig futó Csillagkapu című szériával.

S ha már itt felidéztünk egy a lista egy előkelőbb helyén prezentálandó epikus terjedelmű és jelentősségű sci-fi sorozatot, akkor szabadjon megjegyeznem, hogy a sci-fi suckerek számára 2004-től 2007-ig igazi aranykor időszaka köszöntött be, hiszen ekkor egyszerre futott a Stargate SG-1, a Stargate: Atlantis és a BSG a Sci-Fi csatornán (2008-ban ráadásul az SG-1 helyére jött a Sanctuary).

Hát igen, úgy tűnik, szépen, lassan minden jó kis kétezres évekbeli sci-fi sorozat végetért, és az elmúlt két évben pang a sci-fi iránti érdeklődés - kár, hogy most már mindenki a tinivámpírokra gerjed...

Visszatérvén az SGA-ra, fentebb már taglalt abszolút kitalált, jól összerakott, remekül megszerkesztett mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a széria az ötödik évad végén, éppen a századik részével zárult, hiszen minden évad 20-20 részesre "sikeredett".

Ez a "jól kitaláltság" biztosította a széria széles spektrumú, sok réteget magába foglaló rajongói és még tágabb nézői táborát, no meg persze az, hogy e kis szösszenet nem veszi azért annyira elképesztő mértékben komolyan önmagát.

Persze, más sorozatokat pont azért tartunk nagyra, mert képes előidézni az egyetemesség élményével felérő katarzist - de azért általában, az emberek nagy többségéhez hasonlóan, mi is szeretünk egyszerűen csak egy jót szórakozni vagy kikapcsolni egy sorozat nézése közben.

Az SGA pontosan ezt nyújtja, igaz, többnyire se többet, se kevesebbet, de ez bőségesen elegendő.

Akkor különösen, ha hazamész egy kimerítő nap után, és akár sikerélmények, akár kudarcok értek reggel óta, egy sörrel, egy kis popcornnal vagy chips-szel, esetleg az aznapi vacsoráddal beülsz a tv elé megnézni egy részt vagy belököd a diszket a lejátszóba és már bele is tudsz feledkezni a messzi Pegazus-galaxisban játszódó történetbe, jókat röhögve Shephard grimaszain, McKay beégésein, vagy, hogy az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, néha esetleg véletlenül felrobbant egy naprendszert (igen, LOL, ilyen is van!) plusz, ha éppen nőből vagy, sztem nálad Ronon lesz a biztos befutó, ha meg férfiből, hát sztem - a sorozat talán egyetlen negatívuma - Amanda Tapping állandó feltűnéseiig és Jewel Statie (mondjuk ő tényleg nagyon hot) karakterének megjelenéséig nem sok eyecandy-ben részesülsz - végül is Theila vagy Weir (amúgy ő egy egészen erős karakter)... - izé, ízlés dolga...

Mindegy...

Nem is ez a lényeg.

Az SGA-ban a hangsúly a sztorin, az ötleteken van, s bár kétségtelenül ellőnek egy-két dolgot, amit a nagy testvér egyszer már elkövetett, azért ez még megbocsátható, mert ezeket a részeket is elég jól írják meg ahhoz, hogy ne legyen olyan látványos a "koppintás"



Alapszitu

Az SGA-ról elég nehéz beszélni annak, aki nem látta az SG-1-et, pláne spoilerek nélkül. Így aztán megpróbálok viszonylag semleges, ám alapvető információkra szorítkozni és lényegre törően tömör maradni.

Tehát, azt ugye mindenki tudja, hogy a Stargate sztorijának alapja egy bazi nagy kör alakú kapu (amihez hasonlóból, aztán kiderül, megszámlálhatatlanul sok van az univerzumban), s amelyet, mint később kiderül, egy "ősöknek" nevezett, nagy tudású nép azért épített, hogy segítségével el lehessen jutni az univerzum bármely pontjára, számtalan (ez utóbbi egyébként létező jelenség) féregjáraton keresztül, kapcsolatba lépve egy másik kapuval - na, tehát a sztori úgy kezdődik, hogy megtalálják az egyik földi "példányt" Egyiptomban.

Az első rácsodálkozás után persze hamar kiderül, hogy ez a dolog korántsem olyan biztonságos, mint ahogy addig hitték: felbukkannak a Goa'uldok, az SG-1 első főellensége, meg a jaffák, akik közül "címszereplő" kreatív problémamegoldó csapat, az SG-1 egyik tagja, T'ealc is kikerül. És persze ott van még Richard Dean Anderson, alias McGywer - ezúttal O'nneil tábornok, Daniel Jackson, a már többször emlegetett Amanda Tapping, as Samantha Carter őrnagy, Hammond tábornok, meg Jonas Queen, a végén meg még Vala is begyűrűzik (brrr...), O'nneil-t meg kiírják...

Na mindegy, ennyi elég is lesz, mert nem marad semmi, amit a Stargate SG-1-hez írhatnék. A lényeg az, hogy a hetedik évad végén, egy nagy szabású fordulat következtében új irányt vesz a történet, s ebbe az új irányba illeszkedik az Atlantis is...

Atlantis, a már emlegetett s szinte nyom nélkül eltűnt ősnek nevezett nép a messzi-messzi Pegazus galaxisban található városa, amelynek nyomait már régóta vadászták az SG-1-ben, mikor eldőlt, hogy elkészül a spinoff. Ebből következően persze az sem véletlen, hogy pont a hetedik évad végére derül fény a titokzatos város hollétére, amelynek felfedezésével indul az SGA pilotja.

A történet, ahogy az az SG-hez illik, gyorsan beindul, és már az elején lehet nagyokat nézni, hiszen felbukkan az újabb főellenség, a lidércek. A furcsa, fantasy-főgonosz kinézetű népséget , amely titokzatos okokból több ezer éve szunnyadt, teljesen véletlenül ébresztik fel hőseink, és hoznak ezzel a galaxis népére és a saját fejükre is komoly csapást.

Mint az ismeretes, az SG-1 egyik lényeges eleme a fantázia volt, pontosabban az új népek, fajok, idegenek kitalálásában és történetük, hátterük kidolgozásában mutatott szokatlan aprólékosság. Ennek tudható be az is, hogy az SG-1 tíz évada során nemcsak öt-hat főellenséggel találkozhatunk, de számtalan egyéb fajjal is - néha egészen meglepőekkel.

Az SGA történetét viszont alig pár faj alakítja, s ezek között vannak az alapszériában már megismert népek is.



Közülük a legfontosabb szerepet az ősök játsszák a történetben, - ugye ők azok, akik Atlantist építették. Árnyékuk a kezdetektől ott lebeg a történet felett, minthogy hőseinknek csak igen lassan sikerül fényt derítenie arra, hogyan is működtethetőek a város különböző létfenntartó, irányító, védelmi, energia és egyéb rendszerei (ebben a tekintetben a szórakoztatóan öntelt McKay és egy cseh származású tudós (!) Zelenka eszmecseréi és parázs vitái nyújtanak felvilágosítást), de aztán a dolog igazán komolyan akkor fog bedurvulni, mikor igazi, élő, valódi ősök is megjelennek a színen.

Az Atlantis óriási pozitívuma a jól kitalált epizódok mellett a látványvilág - a nagy testvér vizuális arculata még nagyban a kilencvenes években gyökeredzik, így néhol kifejezetten idejétmúltnak tűnik - kivéve az utolsó évadokat. Az SGA azonban gyönyörűen fényképezett , jófajta CGI-vel megbolondított cucc, amelyben, igaz, a vájtszeműek megint csak találhatnak hibákat, de nekem nagyon tetszenek Atlantis, az ősök hajóinak vagy a lidérc anyahajóknak belső és külső képi megvalósításai, az űrcsaták pedig ezidáig legfeljebb a BSG-ben voltak szebbek + az a bizonyos "naprendszer-felrobbantás" pedig vitte a prímet, az biztos...

Mi tagadás, a tanítvány hamar túlszárnyalta mesterét.

Mivel nézettségi mutatói sokkal jobbak voltak (amennyire én tudom, a 2000-es évtized legnézettebb sci-fijéről beszélünk), érezhetően több pénzt pumpáltak bele, így egyre látványosabb lett, miközben az SG1 minősége érezhetően hanyatlott, s a történet vége a jobban sikerült részek és továbbra is sorjázó ötletek ellenére, roppant kínos lett, minthogy a kilencedik évad után kiírták O'nneilt, a nyolcadik évadtól pedig egy hihetetlenül idegesítő és unszimpatikus karakter, Vala hülyéskedte végig az epizódokat - az meg már csak hab volt a tortánt, hogy az új főellenség, az Ori, sem sikeredett vajmi félelmetesre.

Sajnos végzete az SGA-t is utolérte: a 2008 és 2010 közötti időszakban már nem tudta ugyanazt a feszültséget hozni. Az egyik legjobb karaktert, Weir parancsnokot kiírták és a színvonalat még Amanda Tapping felbukkanása sem tudta megmenteni (márpedig az a sorozat, amelyen az ő feltűnése sem tud már segíteni, tényleg veszett ügy). Üde színfoltot csupán a Jewel Statie alakította Jennifer karaktere hozott a történetbe, de mi tagadás, inkább eyecandy, mint sztori tekintetében.

Sokan úgy gondolják, az jelentette az SGA lassú érdektelenné válásának okát, hogy az írók a sok negatív kritika miatt bepánikolva, melyek a kevésbé komoly, túlságosan könnyed hangulatra vonatkoztak, túl sok mindent változtattak meg és ezzel valahogy lényegétől is sikerült megfoszatani a szériát. Szerintem egyszerűen elfáradt a project és csak jelentős vérátömlesztés menthette volna meg.

Annyi bizonyos, hogy az utolsó, amúgy leggyengébb évad fináléja végül mégis méltó búcsút vett Atlantistól, a gárdától és a Pegazus-galaxistól, s ezzel a kreátoroknak sikerült alighanem a sorozattörténet egyik legszebb mentését produkálniuk...




How I met this series?

Az SG-1 után vajon kérdés lehetett-e, hogy megnézem a spinoffot vagy sem?


Miért és kinek érdemes megnézni?

Az SGA populáris sci-fi.

Ez azt jelenti, hogy aki nem vár tőle világmegváltást, akár még élvezni is fogja. Persze ezt is embere válogatja - általában az van, hogy valakinek vagy tetszik és végig fogja nézni, vagy nem tetszik és egy részt sem fog megnézni.

És az SGA esetében ez nem azért van, mint már projecteknél, ahol ez azért van így, mert olyan megosztó vagy különlegesen szélsőséges ízlésvilágot megcélzó világot teremtettek az alkotók - ó nem...

Itt inkább arról van szó, hogy ez az a sorozat, ami annyira egységes színvonalú, abszolút szabályos keretek között elkészített iparosmunka, hogy csak egységében lehet szemlélni - vagyis olyan, mint egy extra hosszúságú mozifilm...


Mindentaszemnek:

Tudom, hogy az én esetemben, az intro-sucker-ság már betegség, de annyira szeretem az SGA openingjét, hogy nem kérdés, hogy van-e jobb videó, amely alkalmas a sorozat (egyébként roppant összetett :) mondanivalójának prezentálására:

Scifantasymutant 11. - Jericho (2006-2008)

Miért? Miért? Miért?

Még több, mint két év elteltével is folyton vissza-visszatér a keserű kérdés.

Miért kellett véget vetni minden idők egyik legjobb, leghitelesebb, legérdekesebb posztapokaliptikus sorozatának?

Miért fosztották meg rajongók millióit világszerte a Jericho jelentette élménytől?

Mivel érdemeltük ezt ki?

És megint csak legalább három "miért"...

És mondom én ezt úgy, hogy speciel nekem először nem is tetszett...

A Jericho első vetítései előtt és kapcsán idehaza óriási hájpot csaptak és én, aki akkoriban még csak félig-meddig voltam sorozataddikt, először úgy gondoltam, egy bepróbálást megér, ha már ennyien dicsőítik orrba-szájba, ám túl sokat nem várok ettől a minden bizonnyal túlértékelt projecttől.

És lőn: az első rész még so-so tetszett, de aztán elkezdett az egész nagyon unalmas, nagyon fárasztó lenni, s mikor úgy éreztem, egy-egy rész megtekintése már-már kimerítőbb, mint legtöbb napi teendőm ellátása, úgy döntöttem, hagyom a fenébe az egészet.Aztán eltelt majdnem két év, közben lezajlott a sorozat emlegetett kaszája, és néhány barátom, megtudván mi a véleményem a Jericho-ról, kegyetlenül elkezdett fűzni, még pedig egyszerre több oldalról, hogy mi az, hogy te nem nézted, és mi az, hogy nem tetszett.

"Persze, az elején még a karaktereket építgetik, de aztán várd csak meg mi lesz később" - és itt kisebbfajta spoileráradat következett, amely ugyan figyelemfelkeltő infókat tartalmazott, de én, akkor még úgy éreztem, jól megalapozott szkepszisemnél fogva képtelen vagyok elképzelni, hogy ezeket a fordulatokat, legyenek bármily ötletesek, a Jericho íróinak izgalmasra sikeredett megírni.

Aztán úgy adódott, hogy nem sokkal később, alkalmam volt belenézni a megcsonkított és soha be nem fejezett második évad egyik részébe. És nagy meglepetésemre, annak ellenére, hogy az események folyásából sok mindent nem volt módomban felfogni a kimaradt epizódok miatt, tetszett, élveztem, izgalmasnak és figyelemreméltónak találtam.

Na mondom: tessék, tegyünk egy kivételt, hátha mégis sikerült valamit... - valamit?

Nagy meglepetésemre az egész kb. ott kezdett igazán izgalmas lenni, ahol én abbahagytam, vagyis az első évad közepe előtt nem sokkal. Előbb lassan rá kényszerültem jönni, hogy nagyon is nagy szűkség volt a kezdeti lassabb, ráérősebb karakterépítgetésre (még ha talán tényleg egy kicsit nehezen is sikerült felvezetni helyen- és alkalmanként a dolgot) ahhoz, hogy a későbbiekben jobban pöröghessenek a dolgok és mi is könnyebben agyalhassunk a rejtélyeken, majd - két nap sem telt bele - a sorozatot megvetők táborából egyszerre csak azokhoz csatlakoztam, akik követelték a folytatást. Aláírtam minden létező netes petíciót, figyelemmel kísértem a tiltakozást és mindenhol éltettem a sorozatot, ahol csak tudtam.

Mindhiába: a több millió rajongó azóta sem csinált nyarat és nem tudta elérni, hogy a Jericho-t vetítő CBS akárcsak elgondolkodjon a folytatáson. Jon Turteltaub, a sorozat showrunnere ugyan még megtette egyszer, mikor tavaly feldobta egy Jericho-mozifilm tervét, de mondanunk sem kell, hogy ebből sem lett semmi. Némi vígaszt csupán csak az nyújthat, hogy a kreátorok azóta elkezdték kiadni képregények formájában a történet folytatásait, ami meg ugyan öröm, de nem kis űrömmel nyakonöntve, hiszen így, a fejlemények ismeretében, már lehetetlen volna folytatni a sztorit, hacsak nem más irányvonal szerint - bár azt kétlem, hogy a képregényekhez hasonló színvonalon ezt meg tudnák tenni.

S hogy ezt honnan tudom?

Nos, előrebocsátanám, hogy ilyesmit tényleg ritkán szoktam tenni, de bizony bevallom férfiasan, egy angliai haverommal beszereztettem az összes eddig megjelent példányt (nem volt olyan olcsó mulatság), hogy legalább azzal tisztában legyek, mi mindent láthattunk volna még, ha nem lövik ki pont ez alól az opusz alól a lovat a CBS-es fővagányok (hm, azt hiszem ritkán sikerül ennyire találó hasonlatot összehoznom, de ez most telibe talált, abban biztos vagyok), ráadásul azt sem tudjuk mind a mai napig pontosan, hogy: MIÉRT???



Alapszitu

A "címszereplő" egyébként egy Kansas-beli kisváros, valahol az Isten háta mögött, ahol egy szép napon beüt a krach, mikor felrobban a közelben egy atombomba. Addigi kényelmes élet, no és persze minden kommunikációs lehetőség kampec, plusz egy véletlenül elfogott üzenetből kiderül, hogy még több atombomba robbant az USA más területein is.

Na ez az igazi szívás, főleg egy olyan városban, ahol az emberek eddig nem túl sokat törődtek egymással, a város vezetésének pedig semmi tétje nem volt.

Mint minden posztapokaliptikus sorozat, a Jericho is elsősorban arról szól, hogy hogyan kezdik újra az életet az egyetemes, nagy traumát követően az emberek - és itt most egy egész városról van szó, úgyhogy jöhetnek az érdekesebbnél érdekesebb szembenézések, utózöngék ezerrel.

Intrikák, titkok, hazugságok már eleve voltak (az ilyesmi nem csak a Lila Akác Közben dívik), de most, hogy az élet a tét, jóval élesebbé válnak a kontúrok és jóval több éles kontúrral bíró tárgy jelenik meg az emberek kezében, nyomásgyakorló eszköz gyanánt.

Egy szóval: az addig oly békésen, csöndesen rothadó civilizáció helyét átveszi az anarchia, a bunkokrácia. Na persze arra se gondoljunk, hogy innentől kezdve "mindenki mindenki ellen" és "aki kapja, marja": a régi keretek felszámolódása, az elállatiasodás nem megy egyik napról a másikra, s Jericho-ban meg sem történik úgy igazán. De erről ne többet.

Inkább figyeljünk fel a zseniális karakterekre.

A történet kezdetén a két legfontosabb pólus a városban: Jake és Rod.

Jake (Skeet Ulrich) 5 év után most tér haza, a polgármester fia, akivel kapcsolatban tök poén, hogy ennyi idő után pont a legnagyobb felfordulásba csöppenve érkezik szülővárosába. Na, ő az, aki semmit nem tud.

Rod (Lennie James) messziről korábban viszonylag átlagosnak tűnt, most meg hirtelen ő tud mindent: neki működik csak a laptopja, míg mindenki másnak kiment, ő a leghiggadtabb mindenki közül, és amúgy is, már arcról, alapból gyanús a tag. Pontosan: ő meg az, aki mindent tud.

Kettejük ellentéte alighanem az első részek legizgalmasabb vonulata lesz, mert mint írtam, fél évad karakterépítgetés simán jön ezerrel - vagyis nem éppen az a teljesen kiábrándult, emberi arculatát levedlő, lövöldözős, gyilkolós, brutális posztapokaliptikus izé, amit a Jericho-tól kapunk.

Bizony, valami egész más történik itt: mennek intrikák, harcok az elsőségért és persze a titkok is kitudódnak lassan, de a hangsúly az emberek által megélt változásokon van, s bár számtalan hiteles momentummal szórták meg a történetet, bizony, kevés sziruppal is leöntötték, ami némiképp ront az összhatáson.

Na, ezért nem szerettük az elejét oly sokan: mert ez nekünk nem kell, ezt nem igényeljük, szirupot bárhol kaphatunk, ahhoz nem kell elmenni egy posztapokaliptikus vízió konzekvenciáiig, elég beülni egy laza szappanopera elé.

Pl. Jake bénázása, aki nyilván a nők kedvence, mert, hogy ő a jófiú meg a jópasi egyszemélyben, a kettős szerelmi szálakkal, meg ilyenek azért nem ebbe a közegbe valók... Brrr...

De aztán meg, láss csodát, visszamenőleg is, többnyire minden értelmet nyer és beindul a malom.

És méghozzá hogyan!

Rejtély rejtély hátán, izgalom, karakterfejlődések (hiszen maga a sorozat is karaktercentrikus) és hasonló finomságok, ínyencségek sorjáznak - mindaz, amiért mostanában igazán szeretünk egy sorozatot.

Aztán meg majd jönnek a még durvább meglepetések, húzósabb és zúzósabb epizódok - szóval végül is jól jön ki a Jericho a dologból, sőt, olyan jól, hogy azzal minden idők legjobb posztapokaliptikus sorozatává avanzsál - ámde, és ezt továbbra sem győzöm hangsúlyozni, az első két-három rész után egy ideig nagyon-nagyon bátor táncot lejt egy ragadós nyálkával teli óriási fazék szélén...

S hogy végül mi lesz a Jerichóból?

Arra már utaltam számtalanszor - érdekes, izgalmas, minőségi anyag, olyan sorozat, aminél alább már nem is adhatja egy posztapokaliptikus opusz, s amihez talán még annyit fűznék hozzá, hogy nagyon jól operál olyan megoldásokkal, mint a flashback vagy a cliffhanger.

Különösen utóbbi okán szeretjük nagyon, mert bizony sokszor potyogtak az állak a sorozat darája közben (mint már többen elmondták, végképp ez az a sorozat, amit darálni kell).

És gyűlöljük is...

Mert elkaszálni is kb. egy ilyen cliffhanger után kaszálták el, amelyre majd a 2x07-es epizód végén kerül sor.



How I met this series?

De hiszen erről írtam a felvezetésben.


Miért és kinek érdemes megnézni?

Csak elszántaknak.

A Jericho eléggé réteg-orientált anyag, nem mindenkinek való ám - hopp, ilyen válaszra egy ideje már nem nagyon számítottatok tőlem, igaz?


Mindentaszemnek:

Ez a fanmade trailer tök baró nem? (Baró - ezt a szót a Kis Nicholas-ban olvastam utoljára, szóval annyira már gondolom nem baró, izé, menő használni manapság... Na, mindegy...) Másfél perc az Eposzból, a Saga-ból, erős muzsikával és képekkel - mi kell még több, főleg a fentebb leírtak után, hogy Te is bepróbáld a Jericho-t?

Scifantasymutant 12. - Génrejtek / Sanctuary (2008-)

Azért kell valami plusz, valami titkos és egyéni, kivételes yungi őstudásból származó géniusz-szeletke (majdnem hogy olyan kivételes képességek, melyeket már eleve meglévő vámpír DNS újabb adag vámpírvérrel kombinálva tud csak biztosítani, s mint amilyen Nicola Teslának is van - hehe, belsős poén) ahhoz, hogy valaki összehozzon egy Sanctuary-t.

Komolyan.

Ennyire király, izgalmas, töretlen minőségű, látványos, pörgős, fordulatos, álleesős, szórakoztató, szemet gyönyörködtető, eyecandy (és ebben az esetben nem csak a női (/férfi) nem csinosabb képviselőire céloztam, hanem arra, hogy egész egyszerűen issza a szemem ezt a CGI kreálta világot - nem tudok betelni vele tizedszerre, huszadszorra sem) és nem mellesleg még ráadásul kanadai (!) projectet összehozni - nos ez már tényleg az Istenkísértés legfelsőbb régióit súrolja (és igen, ez még csak a 12. helyezett a lista ezen rovatában, szóval lehet filózgatni rajta, hogy mi jön még, ha már ezt a cuccot ennyire hájpolom).

A Sanctuary ráadásul sorozatok új generációi előtt nyitott utat, mert:

1. Először egy négy részes webes változata készült el, jóval szerényebb költségvetéssel és utána harapott rá a Sci-fi (ma már Syfy) csatorna (ilyesmire azelőtt nem nagyon volt példa - bizony)

2. Bebizonyította, hogy elképesztően színvonalas CGI-technika felhasználásával immár tv-s sorozatok is készíthetők, s bár igaz, egészen az új Spartacus-szériáig, ez volt a legdrágább CGI-s technikával készült tv-széria, relatíve még sem kellett túl sok zsét beleölniük a készítőknek - és nem csak azért mert a nézettségi és letöltési mutatók igencsak túlszárnyalták a kezdeti reményeket, hanem, mert tényleg nem került olyan sokba - és ezzel bizonyította, hogy igen, ma már nem lehetetlen olcsóbb eszközökkel elképesztően igényes látványvilágú sorozatot összehozni (ez a magyar televíziók számára is üzenetértékű kell, hogy legyen - az ördögbe is, ismét eljött az ideje, hogy élen járjunk valamiben és, az ördögbe is, ez marhára király lenne). És az igényes látványvilág alatt itt nem egyszerűen mozifilmes színvonalat értek, hanem sokszor még annál is jobbat.

Persze az igényesek, "vájtszeműek" panaszkodhatnak, hogy azért így meg úgy , itt sem vmi nagy szám a CGI, de általában, legalábbis ez az én tapasztalatom, az embereknek tetszett a - tehát - nagyrészt zöld háttér előtt felvett projekt látványvilága.

A sztorira még kevesebb lehet a panasz.

A sorozat ugyanis nem habozik: biztosra megy. Készítői tudják, hogy minél inkább emelik a tétet, annál jobb lehet a nyeremény. Így aztán a Sanctuary keretein belül mindenféle műfaji elemet összekevertek, tulajdonképpen elérték, hogy mindenből legyen benne egy kicsi: a klasszikus sci-fi és fantasy-panelei a legkülönbözőbb, furcsábbnál furcsább lényekkel kapcsolatban kerülnek elő, amelyek, s ezt mondanunk sem kell, valójában leggyakrabban mutánsként definiálhatók - és lám, mindjárt a 12. helyezettünk egy olyan sorozat, amely mindhárom ominózus műfaj keverékét adja - sőt, még annál is többet (de erről egyelőre síri csönd).

Szóval, úgy összességében: thank you so much, Amanda Tapping! - nem tréfa ugyanis, hogy a Csillagkapu közönségkedvenc Samantha Carter hadnagya nem csak, hogy a sorozat kreátora, producere és ötletgazdája, de még főszereplője is, így az ő nevét lehet imákba foglalni, ha ezért az immár két évadnyi vegytiszta és elképesztően élvezetes minőségű televíziós élményért hálát akarunk adni Istenünknek - vagy isteneinknek.

Az ő általa alakított Dr. Helen Magnus (ugye mennyivel jobban néz kibontott, hosszú fekete hajjal, mint rövid szőkével a Stargate-ben?) körül szerveződik ugyanis a történet, aki, amellett, hogy meglehetősen titokzatos hölgy, létrehozott egy lenyűgöző helyet, a sorozat "címszereplőjét", azaz a Menedéket, amely különböző, kivételes képességekkel rendelkező embereket és lényeket vár tárt karokkal, gyakran utolsó mentsváruk gyanánt, mert, ahogy gyakran mi sem vagyunk biztonságban tőlük, úgy nem ritkán rájuk is hasonló veszélyek leselkednek az emberek részéről.



Alapszitu

Dr. Helen Magnusnak tehát több titka van, mintsem azt gondolnánk. De ez nem a Lost (nem mintha itt most egy elmarasztaló megjegyzés is következne generációnk legjobb történetéről), gyorsan és nagy cseppekben kezdik adagolni az infókat már az első évad első felében, így, úgy középtájt már szinte minden tudnivalóval rendelkezünk majd, amellyel vele kapcsolatban tisztában kell lennünk. De nem venném el a meglepetés örömét: egyelőre álljon itt annyi, hogy rendkívül zseniális, invenciózus hölgyről van szó, aki tulajdonképpen a "szórakoztató tudományos" részét viszi a projectnek (tudjátok, mint a Star Trekben: jól hangzó tudományos fogalmak igazából teljesen értelmetlen kontextusban - de hát erről szól a sci-fi!).

Aztán ott van a lánya, Ashley (Emily Ullerup), aki meg, nem csak eyecandy, de bármelyik akciófilmes harcicicával (my own word... :)) felvenné a versenyt, főleg abban a feszülős bőrruciban (wow). Karakterisztikus jellemzők tekintetében azért nem - ebben a tekintetben hozzá képest Painkiller Jane is aratna (nem került fel a 12x12-es listára, bár szintén kanadai sori) vagy Max (Jessica Alba - Dark Angel) simán lekörözné - , de azért még okozhat meglepetéseket, ne becsüljük alá a karakterét.

Hozzájuk csatlakozik a meg nem értett, doktorátusával együtt mindössze csak nyomozói státuszig eljutó Will Zimmerman (Robet Dunne), aki minden sarokban paranormális dolgokat lát - nem csoda, ha kollégái egy idő után furcsán kezdenek rá tekinteni. Pedig Will szimpatikus fiú és neki magának is paranormális képessége van: erős intuícióval bír arra nézve, hogy a különböző nyomokat másoknál könnyebben fedezze fel a különböző bűntényekkel kapcsolatban (majd kiderül, hogy ez a képessége honnan ered - nagyot is fog zuhanni tőle az állunk).

Ők hárman alkotják a Sanctuary alapcsapatát tehát, akik nem semmi technikai felszereléssel, tudással és természetesen tökéletes sminkkel és arcbőrrel felszerelkezve indulnak neki a veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseknek, különböző, gyakran furcsábbnál furcsább lények vagy emberek nyomában.

És ezek a lények aztán valóban furcsák!

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagy örömömre szolgál, hogy a mostanában az ilyen témákkal foglalkozó sorozatok alkotóinak csakúgy szárnyal a fantáziája, ha különleges képességekről van szó. Míg az X-men, vagy a Heroes a teljesen szokásos gondolatolvasással, meg mások képessége átvételének képességével, esetleg a sérthetetlenséggel, a teleportálással, repüléssel, az idő megállításával, meg hasonló elavult képességekkel :) tud "mindössze" szolgálni, addig pl. a Sanctuary első részében már egy olyan képesség tűnik fel, amitől leesik az állunk: egy ukrán származású kisfiúnak, aki épp a csernobili katasztrófa idején született, módosult végtagja nőtt, amivel agyakat eszik.

És ez még csak a kezdet...

Mert a későbbiekben olyan mellék és főkaraktereket kapunk majd, hogy leesik az állunk, a Helenről kiderülő titkok pedig szintén egyre izgalmasabbá teszik majd a történéseket, az első évad végén pedig aztán kapunk egy olyan finálét, ami már tényleg a legfelsőbb kategóriába sorolható.

És ez még csak az első évad - mert a második még inkább kényeztetni fog minket akcióval, sci-fivel, fantasyval, mutánsokkal, eyecandyvel, hangulattal, fordulatokkal, rejtélyekkel és persze még azzal a sok minden mással, amivel a Sanctuary jött, látott és győzött (legalábbis nálam).

És, így a végére, hogy azért ne legyek olyan extra pozitív, mint Alec Baldwin a Jóbarátokban Phoebe barátjaként (nem érzed úgy, hogy ez volt életed legeslegjobb veszekedése?), írjunk valamit a sorozat elmarasztalásaként is. Az egyetlen probléma talán az lehetne, hogy vannak unalmasabb részek. Az első évadban főleg a tibeti, meg a mélytengeri erősen filler-jellegű epizód (akik látták, tudják miről hablatyolok) lett borzasztóan unalmas és nyomott hangulatú - legalábbis engem nagyon lefárasztottak ezek a részek. Viszont ezért is kárpótol a jobb epizódok rendkívüli pörgése, izgalma, hangulata.




How I met this series?

Bár ez már nem junkie-ságom hajnalán történt, mégis elmondhatom, hogy tv-n keresztül ismerkedtem meg vele. Ez itt nem a reklám helye, de őszinte respektem az AXN-nek, hogy olyan gyorsan ráharaptak és leadták - így én is megismerkedhettem vele. (S azért is, mert a szinkron elég jó - én mégis angolul néztem, mert Amanda Tapping's voice is so hot... - egyébként AT-vel most úgy vagyok, mint a szomszéd kislánnyal, akit tíz évig mindennap láttam és egyszer csak, mint a villám csapott belém, hogy hoppá, hát ez a csajszi nagyon-nagyon jó, minden szempontból - Őt is tíz évig bámultam a Csillagkapuban szexuálisan teljesen ambivalens lényként, és most, hogy már vagy negyven-ötven éves, e sorozat közben észrevettem, milyen fantasztikusan szép nő is valójában)---


Miért és kinek érdemes megnézni?

Merem állítani, hogy a Sanctuary, mivel olyan széles réteget céloz meg, a plázacicától a kidobóemberig, az újgazdag milliárdostól a hajléktalanig mindenkinek minden szempontból ajánlható.

Tudom, hogy általában kb. mindig ezt írom le, de tényleg ritka, hogy egy sorozat nem csak megcéloz minden réteget, de többnyire be is talál vele. A Sanctuary-nek sikerült.

Úgyhogy már csak ezért is vétek kihagyni.


Mindentaszemnek:

Az már kiderülhetett rólam, hogy kész opening-sucker vagyok, szóval mi jöhetne itt is más, mint egy jó kis főcím (hozzátenném még, hogy a zene fantasztikus - íres és távol-keleti dallamok keveredése jellemező rá - ismét egy sorozat, teljesen önálló zenei világgal):

"Na EZ már tényleg mindennek a teteje! Sci-fi? Fantasy? Mutánsos? És egyáltalán: mi az, hogy mutánsos? Iyen szó különben sincsen!"

Kifutottunk a nyílt tengerre...

Nem, nem is ez a legmegfelelőbb hasonlat...

Inkább azt mondanám: végre eljutottunk a nyílt űrbe. Intergalaktikus civilizációk és hatalmas gázgömbök mellett elsuhanva ugyanis űrhajónk végre belépett a sorozatok világának igazi, hatalmas és fenséges csillagrendszerébe.

Műfaji értelemben - s ez a többi ezután következő kategóriára is igaz - drámák következnek, még konkrétabban sci-fik, fantasy-k és mutánsos szériák.




Na és itt bizony van mit magyarázkodni, mert hát:

1. Miért nem külön kategória a sci-fi, amely a sorozattörténet egyik alapvető ősműfaja?
2. Mi az, hogy fantasy, és egyáltalán, létezik fantasy-széria a Herculesen és a Xenán túl is?
3. És legfőképpen: mit is értsünk mutánsos sorozat alatt, valamint, mi különbözteti meg a sci-fitől, miért nem inkább alműfaja annak?



Nos tehát:

1. Bárki utánanézhet, mi az a sci-fi, bár kétlem, hogy sok egyéb dologgal szemben, pont ezzel ne volnánk tisztában.

A sci-fi a modern kor kultúrtörténetének egyik legalapvetőbb műfaja, könyvek, filmek és sorozatok egész garmadáját hívta életre, s ha már az utóbbiakról beszélünk: semmilyen sorozatműfaj tekintetében nem tapasztalható akkora rajongói lelkesedés, mint a sci-fi sorozatok esetében.



Valóban: a Star Trek, a Babylon 5, a Stargate vagy a Battlestar Galactica rajongói klubok generációit hívták már életre, melyeknek, mérete és létszáma tekintetében manapság jóformán mindegyike vetekszik a legnagyobb sci-fi sucker csoporttal szerte a világon: a Star Wars-fanokkal.

Jómagam egyik csoporthoz sem tartozom - sci-fik tekintetében, azt kell, hogy mondjam, kifejezetten elfogult vagyok.



És itt, ezen a ponton csaphat fel a tudományos-fantasztikus műfajok rajongóinak némiképp jogos felháborodása, hiszen:

a; Miért nem külön kategória?

b; Hol vannak a sci-fi klasszikusai a listáról - Star Trek, Babylon 5, Space: 1999, régi Battlestar Galactica, meg még ki tudja mi minden?



Nos: a; csak úgy, mert így döntöttem és így tűnt praktikusnak a tizenkétszer tizenkettő kategória kialakítása során a három műfaj erős átjárásai miatt és b; mert, bizony a sci-fi az elmúlt években olyan változásokon esett át, hogy az, akár tetszik, akár nem jócskán meghaladta az ún. klasszikusok jelentőségét.

A műfaj ugyanis kilépett a saját korlátai közül és olyan remekműveket hozott létre, amelyeket már nem csak a geekek, meg a sci-fi suckerek élvezhetnek, hanem akárki. A változást a Stargate SG-1 és a Sliders megindulása nyitotta meg a kilencvenes évek közepén, amelyek először állították a sztorit, a történetet a középpontba a tudományos és társadalmi szempontokkal és az elavult tudományimádatból származó őrültségekkel, blődségekkel szemben.



A második felvonást a karaktercentrikus sci-fi megjelenése hozta el, amely elsősorban a Battlestar Galactica és, bár messze nem csak sci-fi (valójában besorolhatatlan keverék) a Lost hozta el 2003-2004-ben - e két sorozat egyben, s ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, generációnk két nagyszerűbb, két legalapvetőbb és két legzseniálisabb töténete.

A harmadik felvonást a műfajok keverése jelentette, amely már a 2000-es évek elején elkezdődött (ld. a legalapvetőbb alapművet, a Firefly-t vagy, a fene vigye el, éppenhogycsak kicsúszott Roswellt), de igazán a Dr. Who, a Heroes (amely viszont inkább mutánsos kategória) , a 4400 vagy a Sanctuary fejlesztette mesterin szintre - mindegyik, és kisebb testvéreik is, több műfaj elemeit gyúrták egybe a sci-fi keretei között.




E három kategória nagyjából érvényes a lista sorozatainak 3/4-ére, így az ún. klasszikusoknak, amelyeknek, nem titkolom, nem is szántam igazából helyet a legjobb 144 között, már nem maradt hely.

Sorry, sci-fi fuckers... :)




2. Valóban, jó kérdés, hogy egyáltalán létezik-e fantasy-sorozat, a Conan-en, a Hercules-en vagy a Xena-n kívül?

Nos, inkább olyan sorozatok vannak, amelyek tele vannak fantasy-elemekkel, de kizárólag fantasy-tematikájú és egyben rendkívül értékes sorozat - nos nem igazán van.




Kivételt képez talán néhány próbálkozás - pl. a Hallmarkos K. Le Guin-féle Earthsee - sorozat vagy a The Legend of the Seeker c. meglehetősen friss darab - de ezek a sci-fik mennyiségéhez képest abszolút elenyésző számban vannak jelen a sorozatok világában. (Majd talán most, a The Game of the Thrones 2011-es premierjével változhat valami, bár nem hiszem, hogy ennek hatására fog beindulni egy fantasy-hullám, hiszen a jó fantasy sok ötletbe és pénzbe kerül).

A listánkon, egy fantasy sorozat sincs, csupán fantasy elemeket tartalmazók, s mivel a sci-fihez áll legközelebb a műfaj, így indokolttá vált az egy kalap alá vevés.



3. A mutánsos dolgokat általában valóban a sci-fi egyik alműfajaként szokták emlegetni, de mivel én régimódi vagyok és a sci-fi szó hallatán az űrben cikázó űrhajók jutnak az eszembe, jogosnak találtam, hogy a mutánsos dolgok kapjanak egy külön kategóriát. Viszont, mivel ez sem foglalt volna magába 12 sorozatot, s maga a műfaj a fantasy-hoz hasonlóan megint csak a sci-fihez áll a legközelebb, így indokoltnak találtam, hogy bár kétségtelenül a tudományos-fantasztikus csapat kárára, bepakoljam ide azt az e műfajba sorolható pár sorozatot, amelynek feltétlenül itt a helye a 144 között.



A hosszúra nyúlt mentegetőzés után még két fontos megjegyzés.

Egyrészt: nyomatékosan felhívnám a figyelmet arra, hogy a lista egyik helyén egy magyar sci-fi klasszikus is van. Talán nem ezen a helyen számítanánk egy újabb magyar szériára, de mégis, egy magyar sci-fi író magyar adaptációja is ott van a 12 között - és nem, ne féljetek, nem az Űrgammákról van szó, és nem is a Pirx-ről (azt egyébként is Lem-írta).

Ez a sorozat 1975-ben készült, tehát utóbbi után, de az előbbi előtt.



Másrészt: a következőkben még többször találkozhattok majd gyűjtőkategóriákkal a listán - csak felkészítek mindenkit, hogy ne csodálkozzon - ám azok tekintetében sosem lesz majd szűkség ennyi magyarázkodásra, mint ezúttal.

Hiába no, valahogy be kell biztosítanom, hogy a sci-fi suckerek ezután nem szomjazzák a véremet ezért a vakmerő osztályozásért (az ő kiengesztelésükre került be ennyi kép más sci-fi sorozatokról/-ból)...

Úgyhogy, remélem, béke van, barátaim. :)



Nos, ha igen, akkor mondjunk egy so say we all!-t és csapjunk a lovak közé!

Bocsánat: állítsuk be a következő ugrási koordinátákat...

Visszaszámlálás:

3...

2...

1...

Jump!

Teen 1. - Skins (2006-)

Az intergalaktikus sorozattörténet ezer év múlva sem fog jobb tinisorozatot ismerni a Skinsnél. Nem, ez egész egyszerűen képtelenség. (És kicsit sem az elfogultság beszél belőlem - ó, nem... :) ).

E megfellebbezhetetlen zsenialitása ellenére ez az a sorozat, ami valakinek vagy nagyon bejön, vagy pedig nagyon nem. Persze ha utóbbi eset fennforgásával állunk szemben, akkor ez az illetőt jellemzi, nem épp a legpozitívabb formában. Hiszen, ahogy Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korszakalkotó zenei disszonanciáiban sem vették észre a jövő zenéjének leheletét, vagy, ahogy a 2001: Űrodüsszeában sem fedezték fel a megújult sci-fi műfaj előhiínökét, úgy sokan a Skins zsenialitására nézve is vakok maradtak.

Ők azok, akiket maradiaknak, vaskalaposoknak, esetleg prűdöknek nevezhetünk, és most messze nem (csak) a szexuális értelemben használom ezeket a kifejezéseket (persze nekem is volt olyan barátom, aki azon ragadt le, hogy b*zi karakter is szerepel a sorozatban, de hát ez már csak az ő baja.) Nevezzük az ilyesmit inkább szellemi prüdériának, szellemi vaskalaposságnak, szellemi maradiságnak.

Persze nem csodálkozom hevesen megnyilvánuló ellenállásukon, hiszen, ha valami, a Skins aztán igazán formabontó, minden tekintetben.

Olyan sorozat, ahol 18 év alattiak drogoznak, isznak, dugnak korlátlanul, kevés van.



De olyan, ahol ez, bár markánsan, de valójában csak a háttérben zajlik és nem ezen van a hangsúly, hanem egész máson, bizony kevés. A Skins ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben nem a korlátlan drogozásról, ivásról és dugásról szól, még ha annyi port tolnak be néha benne, hogy az még egy lovat is véglegesen kiütne, annyit isznak, hogy azt még én sem bírnám hányás nélkül és dugnak is rendesen, mint a nyulak.

Nem, a Skins az Életről szól: a fájdalomról, a szerelemről, a szeretetről, a súrlódásokról és az ölelésekről, a kilátástalanságról és a kilátásokról, a rózsaszín álomról és a szénfekete rémálomról.

Az életről.




Hogy mellesleg a fent említett jelenségek sincsenek tabuként, didaktikusan elítélendő, bűnös cselekedetekként kezelve benne, az igazán mellékes szempont.

Skins - a félreértések elkerülése végett, az angol szó bő szemantikai jelentéshalmazából ezúttal egy kevésbé közismert jelentés vonatkozik a sorozatra, amelynek magyar fordítása nagyjából így hangzik: "szédelgők" . Igen: a Skins non-stop szédelgés, egy félálomban eltöltött kamaszkor, amelynek minden fájdalmával és örömével együtt van valamiféle imponáló, jó kiállású méltósága és ellenállhatatlanul elegáns, prerafaelita és byroni spleen keverék-póza.

Na de, hogy ne merüljünk el teljesen a szentimentális melankólia hullámai között , azért közölném azt is, hogy a Skins nem fél illetlen, vagy mocskos lenni, jó társaságban sem fél időnként elereszteni egy jó öblös fingást. Gyakran csak úgy, a miheztartás végett... :)



Alapszitu

A Skins egy angol sorozat amely az E4 nevű, köztudottan liberális szellemiségű, meglehetősen nyitott gondolkodást sugalló koncepciójú csatornán fut, s immár négy évadot ért meg 2006-os indulása óta.

Írói között olyan jelentős, az angol televíziózásban már korábban is figyelemreméltó szerepet betöltő alkotókat is találunk, mint Henry Einfield, Jamie Brittain, Brian Elsey - utóbbi kettő olyan produkciókhoz adta a nevét, mint a Skinshez képest gyengébb színvonalú és jóval olcsóbb - vagyis olyan olcsó, hogy már látszik rajta, hogy olcsó - Shameless, amely azonban ennek ellenére is egy erős, egyébként egy lakótelepen játszódó dráma (nem a Szomszédok színvonalán prezentálva).



Bár elmondhatjuk, hogy Angliában mára már legendává vált a sorozat, máshol még mindig nem eléggé ismert. Ismert, persze, a maga módján, de jelentőségéhez, újszerűségéhez, korszakalkotó mivoltához képest egyáltalán nem (igaz, most talán a tervezett amerikai remake, ami sztem nem fog összejönni, talán felhívja a figyelmet az eredeti sorozatra, ahogy tette azt a The Office US a The Office UK-val).

Meg kell említenünk még érdekességképpen, hogy a Skins gárdája - most már úgy tűnik, ez végleges döntés - két évadonként teljesen lecserélődik. Ez történt a második évad után (sokan mind a mai napig visszasírják a régi gárdát, pedig sztem az újabb is nagyon jól teljesített), és így lesz most, a negyedik után is (az új brancs még ismeretlen).




Nos, még mielőtt néhány szóban konkrétan is jellemezném a sorozatot, szeretném megjegyezni, hogy esetleges elfogultságomra az a magyarázat, hogy a Skins, mikor két esztendővel ezelőtt volt alkalmam ledarálni az első két évadot, elképesztően erőteljes élményt jelentett számomra - így csak igen kevés sorozat (Lost, Battlestar Galactica, Jóbarátok, The Shield, Dexter, Riget (Birodalom), Carnivale, 24, Váratlan utazás - mivel ezek közül jópár nem a listák első helyén található, képet alkothattok az elfogulatlan értékelésről, amely a lista megalkotása során végig fontos szempont maradt) hatott rám eddigi életem során - és ebben szerepe volt a Cassie (Hannah Murray) karaktere iránt érzett plátói vonzalmamnak, amely hónapokig tartott és szerelem volt első látásra... :)

Tehát, a lényegre térve: a történet Bristol városában játszódik és egy csapat 16 évesről szól, akik egységes kialakult közösség. Tony (Nicholas Hoult) enyhén modortalan és bunkó, ám meglehetősen talpraesett és intelligens (hosszú távon gyilkos kombináció). Barátja Sid visszahúzódó, elég gyakran maszturbál ennek levezetéseképpen és nem egy bálkirály, de jó, és egyre jobb, az anorexiás, ám alighanem a "top 10 legédesebb lány a világon" lista előkelő helyen álló Cassie-nél (plátói érzelmeim tárgyánál) és ezért sokan irigyeltük - ha Cassie azt mondja "oh, wow" az pedig egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen állásfoglalás a világ valaha volt legédesebb dolgai mellett.



Aztán persze ott van Chris, mindenki kedvence, akinek a mottója az első évadban leginkább az lehetne, hogy "mindent egy jó poénért!", de aztán később a karaktere mind árnyaltabb megvilágításba kerül, és mind izgalmasabb lesz, végül pedig - minden spoilerveszély nélkül állíthatom - a "csapatváltáskor" tőle lesz a legnehezebb megválni. Michelle-t is bírjuk: ő Tony barátnője, aki először nem tűnik túlságosan különleges egyéniségnek (inkább az alakjára figyelünk fel - and, dude, my god, those tits...), de aztán, kis idő elteltével, ő is elkezd majd mind érdekesebbé és figyelemreméltóbbá válni. Végül, pedig de nem utolsósorban írnunk kell még Effy-ről, Tony extravagáns és extrém életvitelű húgáról (Kaya Scodelario), aki mindig tartogat meglepetéseket, és, nem mellesleg, ő az egyetlen karakter, aki mind a négy évadban egyöntetűen szerepel - bár igazán központi jelentősségűvé majd a harmadik és negyedik szezonban válik.

A sorozatnak egyértelműen ők a legerősebb karakterei. Náluk kevésbé jelentősek: Jal, akit túl későn kezdtek el felépíteni ahhoz, hogy igazán érdekessé váljék, Maxxie, az a bizonyos meleg srác, akivel túl sokat nem tudtak kezdeni a két évad során (kapott egy relatíve jó részt, meg néhány jó szöveget, és a lányoknak biztos baromira eyecandy, de nagyjából ennyi), illetve Anwar, aki arab, roppant szórakoztató és vicces, de ahhoz megint csak nem elég jó, hogy a fentebb említettekhez hasonlóan erős karakterré váljék.




A második csapat is tartogat nagy meglepetéseket: a már-már az elmebetegségig konzekvensen elvitt mértékben lázató Cook (Jack O'connell) karakterének sztorija nagyon és egyre inkább üt, (főleg, amikor megismerjük az apját és az anyját, akik Skinses mércével mérve is meglehetősen durván selejtes szülők), imádjuk Naoily-t is (Naomy és Emily - közönségkedvenc leszbikus pár, akiket nem csak azért imádjuk, mert nincs gyönyörűbb látvány, mint ha két nő csókolózik, hanem azért is, mert mindketten nagyon erős karakterek), a Kongóból érkezett Thomas-ról is azt mondhatnám, hogy komoly meglepetéseket tartogat még (Pandoráról nem is beszélve, aki eléggé megosztó karakter - mindenképpen furcsa, de vitathatatlanul különleges).

A harmadik-negyedik évadnak is vannak gyengébb karakterei. JJ érdekes és jó részeket kapott, de minden ötletes fordulat ellenére nem lett igazán központi jelentőségű. Freddie.-re, Chrishez hasonlóan szintén igaz, hogy tőle lesz majd a legnehezebb megválni a negyedik évad után - de ettől még a karaktere úgyszintén nem mozgat meg hegyeket. Katie, Emily húga, bár a negyedik évadban kapott egy nagyon jó részt, alakításával összességében szintén nem viszi el az aranypálmát.

Szóval ők azok a karakterek, akik "végigszédelgik" a négy évadot (mégpedig olyanformán, hogy minden évadban minden karakter kap egy-egy epizódot, ahol az ő sztorija kerül a középpontba - és az ő neve az adott rész címe is egyben). A szédelgés illúziója mindenhol megjelenik: a klipszerűen összevágott zenés részeknél, magukban, a zenékben is (a szétcsúszósabb underground elektronikus zenei elemek mellett többnyire a slow-osabb, meditatívabb muzsikák, a jellegzetesen angol műfajok, mint a trip-hop, vagy az indie, dream pop előfordulása jellemző a Skins-re, de összességében kijelenthető, hogy minden karakter megkapja a személyiségéhez illő zenei aláfestést és ez sokat ad hozzá a végeredményhez), a történetekben is (a sztori tele van szétcsúszás-élményekkel, néha már-már tragikus összeomlásokkal, egyéni tehetetlenségekkel, de melankóliájának hallhatatlan szépsége éppen ezekben a történetekben és elmesélésük módjában lakozik), de - sajnos - a koncepcióban is.



A Skins minden tekintetben tökéletes sorozat, kivéve a koncepciót és az átgondoltságot. Kisebb-nagyobb hibákkal, hibás hangsúlyokkal, néhol zavaró logikátlanságokkal gyakran találkozunk a sorozaton belül, viszont ezek súlyát elveszi, hogy gyakran észre sem vesszük őket, annyira erős az alapanyag minden más eleme. Az írók ugyanis, mindezek ellenére jó munkát végeztek, a párbeszédek nagyon erősek, s csak néha mutatkoznak problémák - pl. a harmadik évad első-két három részében sok rosszul sikerült, zavaró motívum van - a tiniket pedig nem csak, hogy tinik játsszák (ez ugye óriási plusszpont), hanem nagyon jó tizenéves színészek is - a karakterek felsorolásánál kiemelt néhány színész neve az alakítások csúcsát jelenti, de a ki nem emelt karaktereket alakítók is jó munkát végeztek, senki sem teljesített rosszul igazából, minden karakter, még hibái ellenére is hiteles és működik. Az pedig már tényleg csak hab a tortán színészi alakítások szempontjából, hogy a szülők is komoly szerepet játsszanak a történetében, akiket néha kiemelkedően jó, közismert, máskor kifejezetten ismeretlen, de nem kevésbé profi teljesítményt nyújtó angol színészek formálnak élő figurákká - és ők bizony már nem feltétlenül tegnap voltak tinik.

Ez tehát a Skins - belső erő és szétcsúszás, gyűlölet és szerelem, melankólia és eufória, költészet és káromkodás, csók és fingás, ölelés és ütés - igazi, erőteljes érzelmi hullámvasút s alighanem a legfantasztikusabb, amelyet valaha is alkalmam volt kipróbálni.




How I met this series?

Először egy magyar csatornán, ahol eléggé borzasztó és gyenge szinkronnal tolták - aztán másodszorra angolul fedeztem fel magamnak és onnantól kezdve bizony nem volt megállás.


Miért és kinek érdemes megnézni?

Úgyhogy, aki még nem látta, mars bepróbálni! - Mert a Skins olyan dráma, amit nem csak egy tini tud értékelni, hanem bárki, aki valaha is úgy érezte, hogy akárcsak egy pillanatig is élte, vagy legalább akarta élni a saját életét szabályok és kötöttségek nélkül, két végén égetve azt a bizonyos gyertyát.

Welcome to the life!


Mindentaszemnek:

Egy nagyon fontos és jelentős összetevőjét nem dícsértem még - talán - a Skinsnek - a káprázatos főcímeit. Mint minden más tekintetben, itt is a legfelső kategóriához illő munkát végeztek a készítők (Fat Segal elképesztően jó muzsikájára vágva a sorozat képeit és jól megkeverve az egészet). Nos, minthogy a jóból sosem elég, következzék a négy évad összes openingje, egybegyúrva:



És csak nem bírtam ki - tessék ledöbbenni és szerelembe esni: Cassie "oh, wow"-jaiból következik egy csokor:

Teen 2 - Isteni sugallat / Joan of Arcadia (2003-2005)

Te vajon mit szólnál hozzá, ha csak úgy, hirtelen a te privát kis jól megszokott életedbe belépne valaki, aki azt állítja, hogy ő Isten és hogy te a tervének kulcsfontosságú része vagy?

Ez a kérdés több mint szokatlan, de annak a tükrében egyenesen megdöbbentő, hogy a listánk második helyezettjének, azaz egy TINISOROZATNAK az alapját képezi.

Nem kell megijedni, nincs itt szó semmiféle hittérítésről - a sorozat nem valami átlátszó jehovista missziós program.

Egyszerűen csak egy rettentően bájos tinisorozat, amely emellett tele van nagyon életszerű, elgondolkodtató, nem ritkán megrázó helyzetekkel, történetekkel - egyszerűen nagyszerű.

A Girardi család, és a kiválasztott, aki egész konkrétan Jean D'Arc reinkarnációja (!), Joan Girardi története számtalan váratlan, ám kellemes meglepetést tartogat a sorozat bátor bepróbálójának, köszönhetően természetesen a színészeknek, a karaktereknek és az íróknak.




A színészek, túlzás nélkül állíthatom, fantasztikusak. Kevés sorozatban láttam eddig ennyire hiteles tizenéveseket, természetesen a főkarakter megformálója, Amber Tamblyn, akinek eddig egyértelműen ez az alakítás a legnagyobb színészi teljesítménye. Külön kiemelendő még Jason Ritter, az egy szomorú körülmények között lezajlott baleset után tolószékbe kényszerülő Kevin Girardi-ként, és Becky Wahlstrom, Joan öccsének, Luke-nak hardcore grínpíszes barátnőjeként. A tapasztalt és rendkívül rutinos, profi színészi játékot, két remek és közismert középkorú hollywood-i színész igencsak magasztalandó alakítása képviseli a sorozatban. Ők a Girardi szülők, Will és Helen megformálói: az apát Joe Mantegna, az anyát Mary Streenburgen alakítja.

Szerepelhet egy sorozatban akárhány remek színész, ha nem áll mögöttük erős forgatókönyv, gyakran az egész koncepció nagyot borul. A mi sorink azonban két évada előtt egyszer sem került hasonló veszélybe. A számtalan kitűnő showrunner közül talán Jack Bender neve szorul kiemelésre, aki olyan anyagokhoz adta a nevét, mint az Amy-nek ítélve, az Alias, a The Sopranos, a Carnivale vagy a Lost.



Alapszitu

Bizony, Joan is kiakadt, mikor egy nap megszólította egy kb. korabeli fiatalember és tartott arról egy kissebb szpícset, hogy ő Isten, és mi tagadás, elég komoly célja van vele. Talán azért is, mert amúgy sincs a helyzet magaslatán. A családja még mindig nem heverte ki teljesen azt, hogy bátyja, Luke, aki előtte komoly sportkarrier lehetősége állt és a kisebb-nagyobb súrlódások az egyes családtagok között is mindennaposak.

Joan maga is, kezdetben visszahúzódó, zárkózott.

Aztán, köszönhetően a mindig más és más ember alakjában feltűnő Isten tanácsainak és útmutatásának, kezd megváltozni az élete. Elkezd nyitni mások felé - először csak azáltal, hogy az Isten által ráruházott feladatokat teljesíti, azaz csatlakozik szakkörökhöz, gimis iskolai csoportokhoz. Aztán később a másokkal (családjával, barátnőivel, a fiúkkal) való kapcsolatai tükrében is kezd megváltozni, s mire előttünk áll egy kialakult, figyelemreméltó személyiség - a történet véget ér és a sosem folytatott második évad végén ott maradunk kérdéseinkkel, vajon hogyan folytatódott volna a történet, a kreátorok miképpen tudták volna emelni a már így sem csekély tétet.

Annál is inkább, mert a cselekménynek nem csak Joan története volt fontos eleme: a rendőr-apa, Will nyomozásai és saját, privát drámája kezdetben legalább ennyire fontos - előfordul, hogy az aktuális részben ugyanolyan jelentős szerepet és ugyanannyi játékidőt kap, mit maga Joan. A későbbiekben aztán jelentősége háttérbe szorul a címszereplő barátaiéhoz, ismerőseihez képest, de végig inkább előtérben marad, mint Helen. A sztori fontos eleme Luke története is marha érdekes és igazán eredeti, jól megírt párbeszédekkel tűzdelt szála a nagy szőttesnek.


A zsarus sztorik általában jók és minőségiek (a zsarus témájú sorozatok vagy 60 %-át még így, mellékszálként is alapból túlszárnyalják), de a sorozat lelke és igazi motorja végig a címszereplő marad és az ő kis baráti köre, története, meg az Istennel való poénos, vicces, pergő, szórakoztató párbeszédei, amelyek nyomán kibontakozik a sorozat egyedülálló, bájos humora, stílusa.

S hogy mindezen számtalan erénye és a showrunnerek kezdeti szándékának ellenére miért élt meg mindössze két évadot a Joan of Arcadia?

Szó sincs róla, hogy egy pillanatig is népszerűtlen, elhallgatott lett volna. Sőt valójában meglehetősen népszerű volt - hogy miért nem rendelte be 3. évadát sohasem a csatorna?

Mind a mai napig rejtély.

Kár, mert, és ezzel a véleményemmel sztem nem vagyok egyedül, ha a sorozat így folytatja tovább, a határ egyértelműen a csillagos ég lett volna...

Mindegy, hogy ki mit mond, mert most már soha nem tudjuk meg, kinek lett volna igaza...



How I met this series?

A sorozat még a junkie-vá válásom előtti időszak egyik legendája volt, jómagam négy éve futottam össze vele az rtl klub műsorán, ahol már 2006-ban elkezdték vetíteni.

Igen enyhén fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy bearanyozta a vasárnap délelőttjeimet (ugyanis akkor ment adásba).


Kinek és miért érdemes megnézni?

Lehet, hogy lassan hanyagolni fogom ezt a kérdést, mert a válasz, megint csak azt kell, hogy legyen - mindenkinek, mert sztem alap.


Mindentaszemnek:

Most őszintén: hol az az ember, aki nem szereti ezt a főcímet?

Nem...

Hol az az ember, aki nem ISMERI ezt a főcímet?

Teen 3. - Tiszta szívvel foci / Friday Night Lights (2006-)

Az előző pár bejegyzés egy fajta kirándulásként is értelmezhető az oldscool műfajok és sorozatok világába.

Most visszatérünk a jelenbe, ugyanis minden idők három legjobb tinisorozata közül egyik sem régebbi 2000-nél, a harmadik és az első pedig még 2005-nél sem - mindkettő fut jelenleg is.

Hogy miért?

Nos, ha az életrajzi szériák közül a klasszikusokat preferáltuk, hát el kell, hogy mondjam: a tinisorozatok közül bizony a leginkább formabontóak és újszerűek a legjobbak.

Formabontó és újszerű - ha a Friday Night Lights-szal kapcsolatban csak annyit emlegetnék, hogy egy kisvárosi rögbicsapatról szól, akkor biztos, hogy senkinek sem jutna eszébe, hogy ezeket a jelzőket kapcsolja a sorozathoz, hiszen mi sem áll távolabb egy ilyen témától, mint a formabontás.

De ha láttátok már a Rescue Me-t, ami tűzoltókról szól, akkor bizony igen jól tudjátok, hogy bármilyen témából bármit ki lehet hozni - akár még a maximumot is.



S számomra végképp elképzelhetetlen lett volna akárcsak egy évvel azelőtt, hogy elkezdtem darálni a szériát, hogy egy rögbicsapatról szóló sorozat valaha is be fog kerülni a kedvenceim közé.

Rögbi - többé-kevésbé én is egyetértek Churchill Úrral abban, hogy "csak semmi sport", de a rögbit különösen is nem kedvelem. Már valamikor gyerekkorom hajnalától datálódik az ellenszenv, amely sokáig körülbelül abban a kijelentésben merült ki, hogy "csak egy foci van és az nem az amerikai".

Ez a megállapítás persze idővel érvek komoly támfalára tett szert, de tulajdonképpen mind a mai napig megőriztem ezt az álláspontomat a főleg a tojásalakú labda kergetéséről és a minél maradandóbb ízületi fájdalmak okozásáról szóló sportág ügyében.

Hogy a Friday Night Lights ilyen magas helyezést ért el nálam, annak semmi köze sincs a rögbihez.

Sőt a sporthoz sem.


Merthogy a sportfilmek és a kevésbé sikeres és ismert "sportsorozatok" általában ugyanarra a tematikára épülnek: a rút kiskacsából hattyú lesz, vagyis, a béna csapat vagy versenyző, gyakran a nulláról jön fel, és megnyeri a döntőt vagy akármit (ami éppen az elérendő, hőn áhított cél), majd a végén elégedetten mosolyog, miközben csapattársai vagy a nézők a magasba emelik.

Hogy mennyire más tipológiára épül a Friday Night Lights dramaturgiája (függetlenül attól, hogy az idén ötödik szezonjába lépő sorozat cselekménye során végig alapvető szerepet játszik a rögbi), azt azoknak már szükségtelen magyaráznom, akik akárcsak az első részt is bepróbálták, - akik pedig még nem, azoknak meg nem érdemes, mert az a negyven perc igazán nem vesz sokat el az életükből, és tessék elhinni, még a legmegveszekedettebb sportgyűlölők is élvezni fogják (na jó, ők talán nem).


Ezek után már tényleg időszerű a kérdés: mi az, ami különlegessé teszi az FNL-t?

Hát, először is: a karakterek és a színészek, mint általában az igazán jó sorozatoknál.

Aztán a hangulat, ami, bár kisvárosi, de tinisorozatok tekintetében alighanem csak a Skins tudja túlszárnyalni (már ha Bristolt kisvárosnak tekintjük).

Aztán a sztori: elképesztően újszerű elemeket sikerült bepakolni a sorozatba és olyan dramaturgiai megoldásokat sikerült magas színvonalon összerakni, hogy azt néha én is csak néztem - ez az amit, nem érdemes magyarázni, hanem látni kell.

És persze itt van még a cselekmény is ...


Alapszitu

Új rögbiedző érkezik a Texas egyik elfeledett sarkában található Dillonbafeleségével és - természetesen tini - lányával. Taylor mesternek (Kyle Chandler) megvan a maga képe a világról, arról, hogy tapasztalatai szerint hogyan kéne összehozni egy életképes, jól működő, egységes gárdát, "mert", ahogy már Minarik Ede mosodás is megmondta anno - "kell egy csapat"...

A dolgok rögtön az elején a lehető legrosszabbra fordulnak, mikor is Jason, a védelem oszlopa lesérül az új évad első meccsén. Utóda, Matt, egyelőre úgy tűnik, korántsem képes a feladat ellátására. A kettejük kölcsönös tiszteletbe forduló ellentéte, saját új helyzetükkel való megbírkózás története az első évad egyik fő témája, és, Taylor edző a csapatért (itt nem csak szokványos, elcsépelt sportfilmes dolgokról van szó, hanem pl. a csapat szponzorálásáról is) folytatott jelentős küzdelmei mellett - kezdetben - a sportszál motorja, amiről, azt hiszem, ne is írjunk többet, mert, egyrészt az már spoiler lenne, másrészt pedig továbbra sem szeretném azt a hamis benyomást kelteni, hogy a sorozat kizárólag a sport-téma miatt érdekes.



Természetesen a másik vonalon a magánéleti dolgok boncolgattatnak és itt lépnek be a sorozat jobbnál jobb női karakterei is (no meg a tinisorozatok esetében mára már teljes mértékben elmaradhatatlan eyecandy-faktor) - Aimee Teegardent, azaz Julie-t kell itt megemlítenem (ő Taylor lánya), vagy Minka Kelly-t (Lyla - a helyi monopol helyzetben lévő nagyvállalkozó lánya), esetleg a Taylor edző feleségét alakító Connie Britton-t. Mondjuk meg egészen brutálisan őszintén: más tinisorozatoktól eltérően itt legtöbbször szokatlanul nagy mértékben színészi szempontból is kiemelhető a karakterek játéka - mindnyájan tudjuk, hogy a szépség és a különleges tehetség legtöbbször azért nem jár együtt.

Úgy összességében is jobbnál jobb, ámbár a sorozat 2006-os indítását megelőzően szinte alig ismert színészcsapatot sikerült összetoborozni az FNL zászlai alá. Ebben a tekintetben feltétlenül meg kell még említenünk a fentiek mellett a durvább arcokat, mondjuk Riggins-t, Smash-t, akik mindazt megtestesítik, ami miatt mi, szerényebb és visszahúzódóbb emberek nem igazán éreztünk soha túl sok közösséget a sportolókkal.

A sorozat műfaja alapvetően dráma - persze sok benne a magánéleti szál és sporttal kapcsolatos érdekesség is, de sok epizódban a főszerep egyértelműen a történéseké, amelyek egészen meglepő módon, kitűnő dramaturgiai érzékkel vannak felvezetve és a történet során logikusan, láthatóan átgondolt koncepció alapján építkeznek.

Mert ha valamit ki kell emelni az eddigieken kívül, az a koncepció átgondoltsága.



Más, még oly kitűnő sorozatokkal szemben is érezhető, hogy bizony az FNL-t nagyon jól kitalálták, hogy nagyon sokat agyaltak a sztorin, hogy nagyon pontosan felépítették, melyik történet melyik után következzen, vagy melyik közben bontakozzon ki. Egyáltalán: az FNL-en nagyon jól érezhetjük, hogy itt nagyon komoly író teljesítmény van a dolgok mögött, és ez nem oly gyakori a sorozatok történetében.

Sajnos az ilyesmit sokan egyáltalán nem értékelik.

Erre kitűnő példa sorozat első két-három évadának relatíve gyatra nézettsége, gyér ismertsége, Amerikában szinte még inkább, mint külföldön. Úgy tűnik, az emberek lazább tinisorozatokra vágytak ebben az időszakban, a prezentáló csatorna, az NBC pedig szintén sokat zúgolódott amiatt, hogy hiába a kritikusi elismerés, üzleti szempontból egyáltalán nem igazán legitimált a sorozat további évadainak uralma.

Többször került közvetlen veszélybe a széria, de végül mégiscsak megmenekült, s a rajongók hathatós követelésének köszönhető, hogy, bár a harmadik évad után, amikor egyértelműen úgy döntött a csatorna, hogy itt a vége és nincs tovább, végül is kénytelenek voltak revideálni az álláspontjukat és (egyéb tényezők hatására is) elkészíteni a negyedik évadot - sőt, a hirtelen emelkedni kezdő, s hamarosan soha nem látott méreteket öltő nézettségnek hála, már gyártatik az ötödik is.

Talán a recesszió hozta közel az emberekhez a drámát és a katarzist, talán csak szerencsés pillanatban segített a fanok közbelépése, mindenesetre tény, hogy a sorozat egyelőre él és köszöni szépen jól van s minősége egyelőre töretlen.

Reméljük, hogy ez végig így is marad.



How I met this series?

A sorozat témája, annak ellenére, hogy számtalan fórumon és weblapon csak dícsérő dolgokat olvastam róla, alighanem még sokáig megakadályozta volna, hogy akárcsak kapcsolatba is kerüljek vele.

Aztán, egyszer csak megvette az egyik magyar csatorna, belenéztem, mert gondoltam, úgy sem veszthetek semmit vele, és végül is valahogy csak rákattantam.

Az első három évadot másfél hét alatt néztem végig, év közben, a legnagyobb munka közepette (csak bizonyítandó, hogy mennyire tetszett), a negyediket pedig nemrég daráltam le.


Miért és kinek érdemes megnézni?

Na sportbarátok? Ki nem látta még?


Mindentaszemnek:

Nagyon-nagyon nagy erőkkel keresgéltem a neten az FNL valamelyik eredeti openingjét, de az NBC a csodálatos főcím minden változatát törölte a netről a saját szerzői jogaira, meg miegymásra hivatkozva.

Már most szégyellem magam egy kicsit, hogy ezt a videót rakom ki, hiszen szégyenletes minősége mellett egyszerűen nem értem, mi a poén abban, hogy a sori képei mellé zsidó tematikájú felvételeket vágtak be, mégis be fogom tenni, mert a videó képeinek többsége az eredeti intróból való. Na mindegy, kövezzetek meg érte, de a sorozat káprázatos credits-ét nagyon-nagyon ki akartam rakni és ennyi keresgélés után tulajdonképpen nem tud elkeseríteni, hogy csak ilyen formában tudom megtenni:




Legalább még ezt a trailert akartam prezentálni ahhoz, hogy egy kicsit bele lehessen helyezkedni a sorozat hangulatába - erre még ezt sem lehet embeddignelni. Na mindegy, ezen most végképp nem fogom felhúzni magam.

Inkább csak egyszerűen kirakom a linket és angolosan távozom:

http://www.youtube.com/watch?v=RFz0QrUCiQ4