Teen 7. - Éretlenek (1995-1996)

És akkor merüljünk még mélyebbre a sorozattörténetben, mégpedig a magyar sorozattörténetben.

A kilencvenes évek közepén vagyunk: egy olyan korban mikor még csak két adó van Magyarországon és mindkettő közszolgálati - többet is be lehet fogni, de azok nem magyar nyelvűek.

Ez, a maihoz képest szinte ártatlan világ szülte azt a "tinisorozatot", amely bizony a 12-es lista igen előkelő hetedik helyére került.

Hogy miért?

Talán mert a spontaneitása és a keresetlen bája minden One Tree Hilles megfontoltságon, Gossip Girlös stylist- és eyecandy-mennyországon és Greek-es patikamérlegen túltesz.

Az "Éretlenek" című szösszenet ugyanis a maga huszonhat részével (ez tulajdonképpen két évadot jelent) túltesz sok monstre méretű tinisorozaton, éppen azért, mert annyira egyszerű, hogy az már nagyszerű.

A sztori egy budapesti utca, és a benne található videotéka körül forog, s ha nem épp a magyar rögvalóságot ábrázolja erőteljesen (ld. gyerekpornókazettát találnak a tékában c. fejezetet), kb. leginkább a francia "Első..." ill. "Második csók" c. kilencvenes évek eleji opusokra emlékeztet (rövid leírását ld. a tini-műfajt ecsetelő kis postban) , nélkülözve annak már-már mesterkélt báját és élénk-világos képi világát.

A sorozat több epizódja élénken emlékeztet a távoli francia rokonra - pl. xy azt állítja, hogy nyert a lottón és ebből vette új mociját, miközben a környéken kiraboltak egy üzletet , ami több, mint gyanús- s persze aztán kiderül, hogy nem xy a bűnös, pedig eleinte úgy hitték.

Aztán a sorozat ellő jópár tinisorozatos klisét is - úgy tűnik, mintha az alkotók már igencsak kifelé kacsingattak volna a sztori összehozásakor - 95-ben már tehették is - mondjuk. Ilyen pl. a kamaszkori terhesség - amiről aztán kiderül, hogy csak vaklárma volt (nem baj, mert ez utóbbit is ellőtték már párszor a széria kitalálása előtt).

Ezek után felmerül a kérdés: nem is olyan monstre, nem is olyan agyafúrt módon kitalált, sőt, még ami klisét lehalászhatott jó outsider módjára, azt le is halászta - magyar rögvalóság meg a Szomszédok óta - brrr... - szóval akkor mit keres a 12-ben, ráadásul ilyen előkelő helyen?

1. Nos, mint már írtam volt a sori bája keresetlen, nem pedig jól megfontolt üzleti érdekeken alapul.
2. Az Éretlenek igazi retro-paradicsom - azt hiszem, a kilencvenes éveket már minden előzetes fejvakargatás és hümmögés nélkül nevezhetjük retro-nak. De más világtájakkal szemben, nálunk a retro is olyan ártatlan és gyermeki, hogy nem csak mindig helye van a nap alatt, de meg is érdemli azt.
3. Az Éretlenekben keresetlenül is megvan a műfaj minden eleme, amit igazán szeretünk. A szerelmi bonyodalmakról az írók, a jó karakterekről a színészek (közülük is inkább az öregebbek, így pl. Harkányi Endre vagy Törőcsik Mari, és a középkorúak, pl. Máté Gábor) gondoskodnak, és eyecandy is akad (ne felejtsük el, hogy ha nincs ez a sorozat, lehet, hogy soha nem ismerjük meg Dobó Kata vagy Horkay Péter nevét - mindketten itt debütáltak, ugyanis - és itt meg kell még említenem Demjén Noémit is, aki az egyik főkaraktert, Zsófit alakította - ő az, aki a seprűvel táncol a lentebbi klipben).
4. Ebben a sorozatban igen is, még a "rögmagyarvalóság" bemutatása is szórakoztató.
5. Mindezek ötvözetéből olyasmi született, amely annyira egyedi, hogy bárhol máshol a világon elképzelhetetlen lenne - és ezt most a jelenség lehető legpozitívabb értelmében hangsúlyoznám.


Alapszitu

Minthogy, ahogy már említettem, az "Éretlenek" médiatörténeti jelenség, a hatása is hasonló volt annak idején, mint ami kijár egy médiatörténeti jelenségnek. Azt nem mondanám, hogy az utcák gyakorlatilag kiürültek, amikor ezt sugározta a televízió, de hogy a nyolc és huszonkét év közötti korosztály tagjai nem igen voltak fellelhetőek a város közterületein, az biztos.

S bár a karakterek, ha valódiak lettek volna, nagyot néztek volna ezen a mondatomon, de az "Éretlenek" kétségtelenül nagyon megtalálta egy generáció életérzését és jól ábrázolta az időszak posztszocialista-félkapitalista, felemás társadalmi struktúráját, .

Az "Éretlenek" valahogy működött, valahogy gördülékenyen zajlott, mint maga az élet, ami soha nem ér rá várni meg lírázni.

A sorozat tanulsága nagyjából ebből is tevődött össze, vagyis, hogy ami él, az mozog, és, hogy az United dalszövegét idézzem, "aki nem speed, nem is él"...

Ennek a hallatlanul összetett erkölcsi igazságnak a nevében nyerték el méltó jutalmukat vagy büntetésüket a karakterek - pont azért röhögünk pl. nagyokat Angol Bandi bácsi (Harkányi Endre) bénázásain, mikor is teszem azt távcsövével kukkolja a szemközti házakat, mert ő már nem "speed", vagyis nem része az életnek...

Azt hiszem, ez az egyik legösszetettebb tanulság, amit tinisorozatból valaha is le lehet szűrni (kivéve az első három helyezettünket, ahol csak néz az ember, mint az a bizonyos Rozi, a moziban), bár azt hiszem, ennek a tanulságnak az öregek nem nagyon örülhetnek...


How I met this series?

Bár még igencsak kicsit nőttem ki a földből, de anno én is néztem a sorit, mikor először leadták - aztán még többször ismételték - legutóbb kb. két éve.

Arra, amit itt most összeírtam, akkoriban jöttem rá.


Miért és kinek érdemes megnézni?

Hát, sztem annak aki kellőképpen "speed" hozzá...


Mindentaszemnek

S hogy mit is jelentett 1995-ben speednek lenni?

Nos, ezt a fílinget sztem tökéletesen leveszi a sorozat főcímdala, aminek klipje itten következ (megj: nem szeretem az Első Emeletet - ugye a szám ennek a nyolcvanas évekbeli magyar bandának az énekesének munkája):

Teen 8. - Narancsvidék / OC (2003-2007)

A Narancsvidék fogalom, a Narancsvidék sorozattörténeti unikum, a Narancsvidék, már fél lábbal az oldschool kategóriában van, mert annyira alap, hogy jobban már nem is lehetne az.

Josh Schwartz remekműve, amelynek őt magát, mint fogalmat köszönhettük, amellett, hogy gyakorlatilag minden idők egyik legjobb szappan-alapú sztorival bíró sorozata, hozzásegített minket olyan élmények megismeréséhez, mint amelyeket a Chuck és a Gossip Girl jelent (ebből a triumvirátusból a Gossip Girl a leggyengébb és a Chuck a legerősebb), melyek talán soha nem születnek meg, ha showrunner-ünk előzőleg nem fut be a Narancsvidékkel.

Na, szóval a Cohen és a Cooper nevű tehetős családok napfényes kaliforniai villáiban játszódó sori, amellett, hogy néha tesz egy kis underground kirándulást, kitűnően alkalmazza a hagyományos kliséket a gazdagokról, a szexről, a szerelemről és a tinikről. Olyan kitűnően, hogy a káprázatos színészi alakítások, a karakterek és a párbeszédek ereje akkor is működtetné a sorit, ha a világ leggyengébb sztoriját próbálnák beadni nekünk, a legátlátszóbb módon.

De az OC esetében nagyon nem ez történik: itt a sztori is erős, amit főleg Ryan karaktere hoz magával, aki a kakukktojás az úri társaságban, hiszen szegénysorból karolta fel őt a Cohen família.

De az OC még ennél is több: káprázatos tengerparti partikkal, sétákkal, csókokkal és szeretkezésekkel tarkított Josh Schwartz látlelet azokból az időkből, mikor még elhittük, hogy Avril Lavigne tényleg lázad, hogy Britney tényleg szűz, a "válság" kifejezést csak azok ismerték, akik nem csak firkálásra és óra alatti üzengetésre használták a törikönyvet, az emósokról pedig még hírből sem hallott senki, mert akkor még azt hittük, hogy a deszkások, a Green Day és a Phantom Planet (a sori főcímdala az ő nevükhöz fűződik), a királyok és ők fogják megváltani a világot...

(Nem így lett...)


Alapszitu

Adott tehát a Cohen család, aztán a Cooper famillia, és ott van még Ryan, meg a mindig vidám Summer - no meg néhány ütős mellékkarakter - akiket szépen össze kell rázni, és néhány titkos, egyedi hozzávalóval megspékelni, hogy elkészüljön az OC-koktél.

Ilyenek a Cohen-szülők (David Galagher egyik legnagyobb alakítása) utolérhetetlen párbeszédei, Seth Cohen (Adam Brody) képregényimádata, Marissa anorexiás bája, Ryan nagy hallgatásai, Summer bájos, naív kedvessége, Jimmy Cooper, aki minden igazán szép nőnek bedől, Olivia Wilde felbukkanásai (főleg, hogy most már a House-ból mindenki ismerheti) , Caleb (Alan Dale - a Lost Widmore-ja) piszkos játékai és Julie Cooper (Melinda Clarke - Reaper - éppenhogycsakmajdnem befért a dramedy kategóriába, de nálam nem ütötte meg a mércét - és most üvöltve rám rohanghatnak a Reaper-fanok, de akkor sem fog változni a véleményem) még piszkosabb játszmái...

Igen, ez az OC illata...

És micsoda illat!



How I met this series?

"Junkie-ságom hajnalán,
Midőn Lostot még nem is láték
S Heroes-t hírből sem ismerék
Midőn a Skins még egy szó sem volt nekem
S a Prison Breaken nem sz*rtam be hetente rendesen
A Family Guy-hoz hasonlatost képzelni sem merék
S a Tenkes kapitánya, mit megnevezék,
Ha kedvenc sorozatom kérdik
Már lesém az OC-t bőszen
A Viasat 3-on minden vasárnap
Délidőben..."

Ne kérdezzétek, honnan jött ez a hülyeség - kicsit fáradt vagyok... :)


Miért és kinek érdemes megnézni?

Esetleg még nem írtam, hogy az OC alap?

Akkor most megteszem...

Az OC alap és azonnal tessék elkezdeni, ha még nem láttátok!


Mindentaszemnek

Gondolom, az eddigiek után már egyáltalán nem meglepő, hogy ismét egy főcím következik - de ezúttal az eredeti:

Teen 9. - Berlin, Berlin (2002-2006)

A Johann Sebastian Bachról szóló életrajzi sorozat után immár a második német szériát üdvözölhetjük a mezőnyben - ezúttal nem oldschool darabot. Ellenkezőleg: a "Berlin, Berlin"-re mindenféle jelzőt rásüthetünk, valami olyat azonban, aminek köze van bármi régihez, vagy öreghez, biztosan nem.

A Greekhez hasonlóan ez is érettségizett, az életbe frissen kilépő fiatalokról szól. A főkarakter, Lolle (Felicitas Wohl) számára pl. az érettségi utáni váltás azt jelenti, hogy egy kisvárosból költözik fel Berlinbe, régi szerelmét üldözve, unokabátyjához, Svenhez (Jan Sosniok).

A történet tulajdonképpen az ő életében beállt változásokat mutatja be, na és persze Berlint, a nagyvárost. A sorozat legnagyobb érdeme az, hogy az eddigiekkel szemben nem éppen konvencionális. Ez alatt azt kell érteni, hogy nem fér a furcsától, a bizarrtól sem, tabukat meg nem ismer, ha valamit úgy kell bemutatni, hogy ott ne legyenek tabuk.

Egyszóval a Berlin, berlin nem konvencionális darab, fiatalokról, rettentően fiatalosan, és amolyan bizarr-bájos formában - engem leginkább Audrey Tatou korai filmjeire, "A pillangó megrebbenti szárnyát"-ra és az "Amélie"-re emlékeztet, csak még nem kevés németes markánssággal megfűszerezve - s ha felbukkannak benne néha öregek, ők általában a negatív karakterek, akik mindig keseregnek, lamentálnak, problémáznak.

Alapszitu

A sorozat persze nem lenne hiteles, hogyha arról szólna mind a négy évad, hogy Lolle végig régi szerelmét, Tomot üldözi. Tom csupán metafora: mindannak a szimbóluma, amit az amúgy rendkívül cserfes Lolle hajlandó tisztelni az életben. Tom lassan más férfiakká alakul át - jön a capoeira-edző Sebastian, aztán Moshe, egy zsidó étterem vezetője, majd a képregény árus, Alex, akinek boltjában rátalál új, nagy szenvedélyére, a képregényrajzolásra, amely végülis az életcélja lesz.

Lolle hihetetlenül érdekfeszítő érzelmi élete mellett másokkal is találkozhatunk a sorozat során, akiknek története kellőképpen lefoglalhat minkett. Ilyenek a somolygós Hart és Sarah (Alexandra Neldel - eyecandy), Lolle lakótársai, a már említett Sven, (sokaknak pedig biztos ő az eyecandy) no meg Lolle "leszbikus lelkiismerete" Rosalie.

S hogy mindez ne legyen elég, két igazán különleges dologgal is találkozhatunk a szériában:


1. Stendhal írja a "Vörös és feketében", hogy az igazi társasági ember az, aki a számára kínos történeteket is úgy tudja előadni, hogy az szórakoztató legyen, mi több végül is az ő malmára hajtsa a vizet, bármilyen lisztet is őröljön az a malom.

Nos Lolle, aki egyben saját történetének narrátora is, pontosan ezt teszi, ráadásul nem kicsit humorosan.

Jellemző, hogy amilyen találóan kritizál másokat, úgy tudja kifigurázni a saját bénázásait és jellemhibáit is, s az óriási beégésekből egetrengető poénok születnek, melyeket a vicces rajzfilmbetétek tesznek még szórakoztatóbbá.

2. A Berlin, Berlin fiatalossága nem kíméli a közéleti témákat sem. Ez nem azt jelenti, hogy, mint a Szomszédokban, szidják vagy dícsérik ezt vagy azt a politikai erőt, hanem sokkal inkább azt, hogy a sorozat nem fél reflektálni olyan speciálisan német dolgokra sem, mint teszem azt az NDK-NSZK időszakból megmaradt kelet-nyugat ellentét.

Szó ami szó, amerikai sorozatokban is előkerül a republikánus-demokrata kérdéskör, meg hasonlók, de nem ennyire közép-európai módon, csakúgy említés szintjén humorosan - itt még kapcsolatok is bukhatnak ilyesmin.

A Berlin, Berlin az eddigiek mellett nem fél nagyon kis bájos, meg infantilis is lenni, ha akar, ami még külön hab a tortán, mert hát úgy infantilis, mint ennek a sorozatnak karakterei, sehol nem tud lenni senki.

És ezen a ponton elérkeztünk azon jelenségek sorához, melyeket már nem érdemes magyarázni, hanem egyszerűen látni kell...


How I met this series?

Az m1 rendszeresen ad ám jó cuccokat, csak figyelni kell!


Kinek és miért érdemes megnézni?

A sorozat stílusa annyira egyedi és annyira speckó, hogy az ember itt is tíz perc után rájöhet: hiányzik-e neki ez a fíling vagy nem?

Nekem hiányzott...

(A sorozat 2004-ben Emmy-díjat kapott,, úgyhogy valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül :) )


Mindentaszemnek

Na, ich gesprochen about this:

Teen 10. - Greek (2007-)

És akkor elérkezett az idő, hogy elmagyarázzuk, mit is jelent az a bizonyos ABC Family-stílus, amit már az előző két postban is emlegettem.

A Greek ugyanis egyrészt ezen a csatornán került adásba, másrészt annak történetében ez a legbevállalósabb széria, ennek okán pedig tökéletesen érzékelteti, meddig mehetnek el, és hol parancsol megálljt az a közmegállapodáson alapuló társadalmi szerződés, amelyet a "kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad" szólással magyarázhatunk a legegyszerűbben - tehát hol van az a pont, ahol a szülők sem küldik el a kamaszt a tv elől (már ugye amelyik kamasszal ezt egyáltalán meg lehet tenni) , de a tini is élvezi a dolgot (így marad a stabil nézettség).

Az ABC Family fennmaradásának kulcsa tehát az, hogy olyan sorozatokat prezentáljon, amelyek széles nézőközönséget is megcélozhatnak - ez nem kedvez a rendkívüli, sőt, bevállalós koncepcióknak, ötleteknek, fordulatoknak - és képesek azt meg is tartani.

Olyasmire, mint amit a CW néha napján meglép, mondjuk a Gossip Girl-lel (ld. a legújabb évad "édeshármasát"), az ABC Family sosem vetemedhet, hiszen a felháborodott szülők bojkottálnák a csatornát, márpedig, mint a neve is mutatja, az az egész koncepció végét jelentené.

A titok abban rejlik, hogy a sorozat egy hagyományosan kellemes kis vidámkodás alapra a következő feltéteket helyezi:

1. Tanulságos, didaktikus sztorik.
2. A korosztályra jellemző szerelmi bonyodalmak - sőt, néha még szex is, de csak nagyon-nagyon mértékkel és nagyon-nagyon finoman ábrázolva (aktust sosem látunk, csak ágyban hentergő, csókolózó párokat).
3. Minden probléma konzervatív módon való kezelése, szintén egyfajta didaktikus célzattal - ld. például a Greekben felbukkanó homoszexualitást.

A cél tehát, hogy a didaktikus köntösbe bugyolált, többnyire konvencionális bonyodalmakból felépülő cselekményt sikeresen átpasszírozzák még a szigorúbb szülői cenzúrán is. Az 1970-es évek vége óta működő csatorna ezen céljait legjobban alighanem a régebben nálunk is "futtatott" 7th Heaven c. sorozat reprezentálja.

A több mint tíz évet megélt családi sori, ahol még a kutyát is "Happy"-nek hívják, még a szintén az ezen a csatornán futó, nyolcvanas évekbeli Michael J. Fox-os "Családi kötelékek"-nél is százezerszer optimistább és életvidámabb széria, amely egy presbiteriánus lelkészről és családjáról szól. Így aztán mondanom sem kell, hogy nem az a bevállalós típus - sokkal inkább alapoz arra a típusú bárgyú családi "romantikára" ami gyakorlatilag egy bizonyos kor fölött nézhetetlenné teszi azt.

Az 1994-2004 között futó sorozat befejezése óta persze sokat változott a csatorna arculata, de egyetlen sorozatuk (kivéve a már emlegetett Everwoodot) sem jutott olyan messze a kályhától, mint a Greek.

A cím, amely az amerikai egyetemek elterjedt kollégiumi rendszerre utal (mint ismeretes, a görög betűkkel jelölt házak, különböző rendű, rangú és habitusú diákokat rejtenek magukban), máris tökéletesen mutatja, hogy a sorozat egyetemistákról szól.

Mint olyasvalaki, aki maga is a hazai felsőoktatás egyik bugyrában senyved, igazán tudom értékelni, ha egy sorozat legalábbis nyomaiban hitelesen mutatja be az egyetemisták életét. És, a szokásos kliséktől eltekintve, azt kell, hogy mondjam, a Greek egész jól teljesíti ezt a feladatot.

A kollégiumok ugyan korántsem számítanak annyira jellegzetes, zárt világoknak nálunk, mint odaát, de mégis ismerős az, hogy általában senki nem tud semmiről semmit, mindennek nagyon-nagyon utána kell járni, hogy mindig van valami, amivel folglalkozni kell, nehogy véletlenül is unatkozzunk.

Persze a sorozat nem erről szól, sőt, ez szinte nem is fontos benne - ami igazán jelentős, az a különböző házak versenye, ahol a győzelem, néha már-már véresen komoly célnak tűnik, a házakba való bekerülésről és a bennmaradásról már nem is beszélve...

Persze ne tessék annyira megijedni: a sorozat hangulata nagyon kellemes és szórakoztató, a látvány visszafogott, de szép, a zenék jók, a színészek ismét csak megbízhatóak.

S hogy emellett bátran bevállal néhány, már fentebb emlegetett tabut is, mint pl. a homoszexualitás, az, igaz, már csak hab a tortán, ám mégiscsak ez juttatta be a tizenkettőbe.


Alapszitu

A történet középpontjában egy testvérpár áll: Casey az idősebb, a kollégium egyik legjelentősebb lányháza, a ZBZ vezetője, míg Rusty, az öccse, az ujjonc, aki próbálja bedolgozni magát a KT-ba, azaz a zúzósabb fiúházba, ahol Cappy az úr, aki ráadásul Casey volt pasija - ő most már az előkelőbb körökben forgolódik és az OD elnökével, Evan-nel van együtt, akiből minimum szenátor lesz öt éven belül.

Ekörül a klasszikus négyes körül bonyolódik a történet, a szálakat még inkább összebogozó mellékszereplőkkel, pl. a klasszikus kocka Dale-lel, a meleg Calvinnel, Frannie-vel, Casey nagy ellenfelével, no meg Jen K-vel, Rusty (azaz Köpős - azért kapta ezt a nevet mert az első nap véletlenül leköpött egy lányt) hivatalosan is első barátnőjével, akit a rendkívül dögös Jessica Lee Rose alakít (az ő nevét azért írom le, mert ő nem csak egyszerűen dögös, hanem még ráadásul már be is futott).

A Greek lényege tehát elsősorban az, hogy pörögjenek az események, s bizony a fordulatok időnként nagyon ötletesek - a házak közötti versengés igazán sok alkalmat ad erre.


How I met this series?

Az egyik magyar kereskedelmi csatornán találtam rá és azóta is folyamatosan magyarul nézem. Nem tudom, hogy így jobb-e, de annyi bizonyos, hogy már túlságosan is hozzászoktam ahhoz, hogy váltsak.


Miért és kinek érdemes megnézni?

Azt hiszem, annak aki egyetemista, aki már volt egyetemista, vagy aki annak készül.

A többieknek talán fele annyira sem lesz érdekes...


Mindentaszemnek

A végfőcím - csak azért, hogy kb. rávilágítsak, mi az az ABC Family fíling:

Teen 11. - Gossip Girl (2007-)

Xoxo - Gossip Girl...

A tinisorozat-történelem egyik legismertebb szállóigéje, Kirsten Bell, azaz Veronica Mars - szájából. A Gossip Girl karaktere, akinek blogja az éppen aktuális Upper East Side-i (NY) felső párezer pletykáitól hangos, Cecily von Ziegesar írónő fejéből pattant ki, s úgy fest, hogy az OC és a Chuck showrunnerjének, Josh Schwartz-nak is köszönhetően most már egyetemes popkulturális szimbólummá növekedett.

GG, akit a sorozatban egyelőre nem láthatunk, csupán hallhatunk, a már emlegetett Kirsten Bell bájosan kellemes hangján narrálja azokat az eseményeket, amelyek elsősorban a Van der Woodsen, a Waldorf az Archibald és a Bass nevű, meglehetősen tehetős családok tagjainak nevéhez köthetők, de mind aktívabban szerepel bennük a Humphrey nevű, náluknál kissé szerényebb körülmények között élő famillia is, ahol a családfő egy kilencvenes évekbelii, elfeledett rockbanda kiöregedett gitárosa, a fia a jövő újságírója, lánya pedig a divatvilágban készül szerencsét próbálni.

Serena van der Woodsen (Blake Lively), aki körül általában bonyolódnak az események, régebben botrányhős volt, de egy ideje visszafogottabban él. A már emlegetett Dan Humphrey pedig, amellett, hogy műveltségével "aláz", az egyik "esemény" is, hiszen Serenával folyamatosan kerülgetik egymást. Aztán ott van Chuck Bass (Ed Westwick), aki állítólag rosszfiú, meg Nate Archibald (Chace Crawford), aki állítólag nem az, és persze - ez az igazi poén - a szüleik is, akik elkövetik sorra ugyanazokat a hibákat, amelyeket a gyerekeik már egyszer elkövettek...

Úgy tűnik, hogy most az a divat, hogy bénázz úgy negyven-ötven évesen mint a gyerekeid fele - vagy harmadannyi idősen, mert ez most a szexi, a cuki, a bájos, meg nem is tudom még micsoda (tessék majd összehasonlítani ezeket a szülőket az OC vagy akár az előző One Tree Hill családfőivel és családanyáival - a párhuzam már így is meghökkentő, pedig hol van még mondjuk a Friday Night Lights)...

Na jó, viccet félretéve a Gossip Girl a kellemesen bizsergető, bájos, kedves, néhol kifejezetten érzelmes CW-s guilty pleasure (talán mostanra már nem kell magyaráznom a fogalmat) és ez már önmagában sem csekélység...

Plusz itt vannak még a csipkelődős, humoros narrációk, szórakoztató intrikák, roppant kellemes, mondhatni, trendi látványvilág és izgalmas "special guest star"-felhozatal (a legújabb évadban pl. többek között Hillary Duff játszik jelentős szerepet, de felbukkan a jelenlegi ultimate eyecandy, Lady Gaga is - megjegyzem, nekem annyira nem jön be a csajszi)...


Alapszitu

A Gossip Girlben három dolog fantasztikusan erős.

1. A csipkelődésen, sőt, néha kárörvendésen alapuló humor-potenciálja.

2. A sori pörgős cselekménye és néha már-már pengeléles logikája, mely üdítő a tinsiorozatok terén, mivel nem erről a vonásukról ismeretesek.

3. A stílus, az atmoszféra és az eyecandy (igaz, hogy ez három dolog, de itt egyszerűen nem lehet őket elválasztani egymástól).




1. Ebben a tekintetben két karaktert kell kiemelni: az egyik maga a Gossip Girl, akinek a narrációi elképesztőek, és pláne Kirsten Bell hangján, akiről a Heroes óta tudjuk, hogy tud gonosz is lenni...

A másik Blair "királynő" Waldorf kisasszonyé, akit az azóta már énekesnőként is "befutott" Leighton Meester alakít, és, akinek karaktere sokáig éppen azért volt olyan izgalmasan vibráló, mert akármit is tett, azt nagyon okosan, de minimum méltóságteljesen tette, arról nem is beszélve, hogy hideg, arisztokratikus távolságtartása a fiúktól - szóval, hogy is mondjam csak... (egészen addig így is volt, amíg nem került ki az a bizonyos home videoja a netre - azóta már nem tudok rá ugyanúgy tekinteni)...

2. Itt is Blair Waldorf jól megírt karakterére kell utalnom, aki lazán szólva nagyon penge...

3. A stílus nagyon ott van - ez az, amiért szeretjük a GG-t. No meg az eyecandy miatt - mondjuk az eddigiek mellett még muszáj megemlítenem Jenny Humphrey-t (Taylor Momsen), akinek bája semmihez nem fogható, no meg Georginát (Michelle Tachtenberg - aki azóta, mondhatni, befutott) ...

How I met this series?

Egy hölgyismerősöm révén jutottam az első évadhoz, és utána nem volt megállás - azóta is nézem - angolul - az aktuális részeket. Ezt azért hangsúlyoznám ki különösen, mert a magyar szinkron igen gyenge, amiről sztem már önmagában is kitűnően tanúskodik az, hogy magyarul a "Pletykacica" néven tűnt fel a sorozat, nem ok nélkül egy alulreprezentált kereskedelmi csatornán.



Kinek és miért érdemes megnézni?

Nos, sztem a GG tipikusan az a sorozat, amiről öt perc után eldöntheted, hogy érdekel-e vagy sem.

A stílus ugyanis annyira homogén kezdettől fogva, hogy gyorsan és könnyedén megállapíthatod, mit várhatsz el a szériától, és hogy ez elég-e, hogy maradj még pár részre/évadra...


Mindentaszemnek:

Ez ugyan nem az eredeti főcím, mégis annyira passzol a sorozat hangulatához, hogy muszáj volt beraknom - egy a Friday Night Lights (hamarosan szintén jön egy írás róla is) főcímzenéjére összevágott fanmade GG-főcím következik:

Teen 12. - Tuti Gimi / One Tree Hill (2003-)

Már-már mesébe illő, hogy az etalon tinisorozat Dawson's creeket (nálunk ugye Dawson és a haverok címen futott), a szintén etalon tinisorozat One Tree Hill váltotta pontosan a záró hatodik évad után, 2003-ban, a WB nevezetű csatornán - majd a CW-n a világ jelenlegi legjelentősebb tizenéveseket megcélzó programjában folytatta 2006-tól (hogy mennyire illik a CW Gossip Girl-szerű profiljába, amelyhez kitűnő illusztráció az új Melrose Place plakátja az előző postból, azon azért vitatkozhatunk - igaz a CW is változik - ld. Life Unexpected).

Szóval: a One Tree Hill amolyan ABC Family-s (mint a neve is mutatja, igazi visszafogott kis csatorna - hogy ez mit is jelent, azt majd a Greek példájával fogom illusztrálni) stílusban, konzervatív módon foglalkozik konzervatív és nem épp konzervatív témákkal is. A klisék itt mindennaposak és rendszeresek, a lelkizős beszélgetések csillogó fehér fonala amolyan Ewerwood-os módon (az egyik legjobb családi sorozat, amelyet valaha készítettek) át meg átszövi a részeket, s úgy tűnik, ezen túl legfeljebb a konvencionális toposzok ilyen-olyan arányú keverése jelenti az epizódok és az évadok közti kohéziót.
Hogy miért került be mégis a "tizenkettőbe"?

Nos, elsősorban azért, mert igazi klasszikus.

Igen, így kell klasszikus módon, igazi didaktikus, vagyis szájbarágós (na jó, ez egy kicsit talán erős) tinisorozatot csinálni, huszonévesekhez hasonlatos, néha-néha kicsit koravén tinikkel, konvencionális sztorival, mindig megbízható színészi alakításokkal, stilizált, de kellemes hangulattal - és mégis elég mindez ahhoz, hogy az ember mindig leüljön megnézni a következő részt...


Alapszitu

A sztori szappanopera-alapú. Adott a Scott család, amelynek elsősorban fiatalabb tagjai, Lucas Scott (az azóta híressé vált Chad Michael Murray) és Nathan Scott (James Lafferty) körül bonyolódnak az események, többnyire szerelmi ügyletek és az iskolai élet eseményei - elsősorban azok, melyek a kosárlabdához kötődnek.

A karakterek természetesen mindig cizelláltan fogalmaznak, sokszor felnőttként viselkednek olyan helyzetekben is, amelyekben egy átlagos tini egyáltalán nem tenné és természetesen rengeteget lelkiznek - ha amolyan House-osan cinikus akarnék lenni azt mondanám, hogy "sok az előjáték és kevés a szex"...

De sebaj: az eyecandy-potenciál ugyanis nagyon combos - ennek bizonyítására elég megemlítenem Hilary Burton (Payton), Sophia Bush (Brooke) vagy Haley James Scott (Bethany) nevét - a sztori pedig pont elegendő ahhoz, hogy életben tartsa a hangulatot, amely, a valljuk be, kissé sematikus karakterek körül kavarog.

Az One Three Hill tehát alap, etalon, bepróbálandó minimum - de nem sokkal több. A didaktikus lelki onániák és a néha sematikus karaktertípusok ugyanis egy idő után unalmassá válhatnak és bizony legkésőbb úgy a negyedik-ötödik évad környékén, ha csak nem vagyunk a világban még annyi mindenre rácsodálkozó tinik, bizony rendesen befullad a dolog.

Tessék megfigyelni majd, hogy mennyivel jobban műveli a műfaj ezen konvencionálisabb változatát az OC vagy a Gossip Girl...


How I met this series?

Az RTL Klub anno 2003-ban kezdte el vetíteni ezt a kis szösszenetet, ami azóta is megy, igaz lassan döcögve - bár odaát már a hetedik évad megy, nálunk még a negyedik környékén sompolyog a kereskedelmi csatorna.


Miért és kinek érdemes megnézni?

A tiniknek - legelsősorban.

Mint minden tinisorozatot.

Mert hát ugye egy újszülöttnek minden vicc új (na jó - majd ha minimum kétszer annyi idős leszek, mint egy tizenötéves, fogok legközelebb poénkodni a tiniken).

Persze ez nem jelenti azt, hogy más nem élvezheti.

Mondjuk nekem egy ponton túl, mint már írtam volt, kifulladt (vagy lehet, hogy csak én nőttem fel? :) ).

Bár addig mondjuk élveztem.


Mindentaszemnek:

A sorozat főcíme - figyeljetek, mert egyszer még megéljük, hogy ez is oldschool lesz majd :) :