2009. december 18., péntek

Nono, mi ez itt kérem?

Na ja, ez itt kérem pont az, aminek látszik!

Itten, kérem, tinisorozatok következnek!






















Talán feltűnhetett, hogy a viszonylag könnyedebb kategóriák után (comedy, sitcom, dramedy) az egyik legkomolyabbat, az életrajzi sorozatot csempésztem be.
Nos, ez azért történt így, merthogy szerettem volna valami kompenzációt adni avégett, hogy nem estünk teljesen szét, és hogy azért nem olyan habkönnyű minden, mint egy g-portálos Olsen-ikrek fan-oldalon...
De mégis: itten, kérem, tinisorozatok jönnek!
Csak eyecandy-k, érzelmek, gimis meg egyetemi intrikák és hasonlók.
Vagy mégsem?

Nem bizony!

A következőkben ugyanis megmutatjuk majd, hogy a tinisorozat műfaja sokkal sokszínűbb, mint azt az emberfia elsőre gondolná, különösen ha elmúlt már 20, mint jó magam.
A didaktikus, ám vitán felül bájos One Three Hill-től indulva, előbb az OC és a Gossip Girl epershake-s hullámain át, a Greek játékosságában is komoly és a Berlin! Berlin! című német, majd az Éretlenek című magyar cucc már-már félközépeurópaiszociografikus vonulatán átgázolva előbb még elnosztalgiázunk a félgyerekkori-státusz felett a Farm ahol élünk-kel és a Váratlan utazással, majd végül kőkeményen belecsapunk a lecsóba: jön a Szívtipró gimi című ausztrál klasszikus, és végül a Friday Night Lights, a Joan of Arcadia és a Skins triója, amelyek minden idők három legjobb tinisorozatát jelentik (de toronymagasan is kiemelkedik közülük a Skins, mint többszörösen zseniális, gyakorlatilag beelőzhetetlen sorozattörétneti bravúr).
.
A képeken olyan jellegű tinisorozatokat láthattok, amilyenek most itt nem fognak szerepelni.


Ilyen pl. az Első csók c. klasszikus (annyit mondok: "zsirárúr!" - akinek ez nem mond semmit, az vagy a harmadik évezredben született vagy nem volt kamaszkora). majd a Blossom (a kilencvenes évek kultikus tinisorozata azzal a bizonyos kultikus kalappal...), a So little time (Olsen-ikrek - no comment) és a CW egyik legújabb újonca, a Melrose Place fel-upping-tuning-reciclyngolt felújítása.


Egyébként a képek kitűnően szemléltetik az átlagos tinisorik fejlődését is:

1-2. Bájosan spontán és édesen butuska - 90-es évek eleje
3. Lizzy McGuire-ösen bájos és butuska - 2001
4. Mindent egy jó numeráért (szigorúan 20 év fölötti "tinisztárokkal") - CW-style - 2009

Na, srácok, annyit nyugodtan kijelenthetek: ezúttal mást kaptok ettől a felsorolástól!


Csak annyit mondok:
A végén nagyot fogtok nézni, hogy mi minden belefér egy ilyen "lerágott csont"-szerűségnek tűnő kategóriába!

Életrajzi dráma 1. - Cosimo de' Medici kora / L' eta di Cosimo de Medici (1971-1973)

Volt egyszer egy olasz pasas, akit Roberto Rosselininek hívtak.

Rendező volt a srác, a kritikák és a nézők szerint sem akármilyen (mert akkor még a nézők agya is differenciáltan elkülönülő tekervényekből állt, nem volt sima, mint Rákosi elvtárs hajnövekedési perspektívái a harmincas évek után).

Nos hát: ez a rendező igen nagy megjelenítő erővel tudott mesélni filmjeiben a háború utáni nemzedékeknek magáról a háborúról, mint kollektíve átélt, elementárisan megsemmisítő és mindent új kilátásokba helyező eseménysorról.

Hogy mi is az az olasz neorealizmus, azt most marhára ne fírtassuk, a lényeg az, hogy ha megnézitek a tag bármelyik 1945 és 1955 között készült filmjét, választ kaptok rá - én leginkább a "Róma, nyílt város"-t és a "Németország nulla évben"-t ajánlom (mind a kettő háborús témájú, habár utóbbi közvetlenül a háború után játszódik).

Egyszerű filmek egyszerű színészekkel és egyszerű döntési helyzetekkel - nézzétek így, és simán eltűnik a rárakódott ötven év patina.

Sajnos nem igaz ez Rosselini későbbi, elsősorban nagyszabású, ám soha el nem készült, meglehetősen erős nevelő célzatú, az emberiség művelődéstörténetének pár fontos állomását bemutatni hívatott, de torzóban maradt munkáira: a XIV. Lajosról, Szokratészről, Szent Ágostonról és legvégül Jézusról készült filmek ugyanis nagyon elvont problémákat feszegetnek.

Közéjük tartozik Rosselini egyetlen sorozata és egyben rendkívüli, példa nélkül álló vállalkozása is: a Cosimo de' Medici kora, amely a reneszánsz Firenze életét mutatja be legnagyobb fejedelmének uralma alatt.

Minthogy pedig minden részletre kínosan ügyelt, minden idők legtökéletesebb életrajzi szériáját sikerült összehoznia - viszont egy a nézők többsége számára igen nehezen emészthető darabot is, amelynek poétikai, történetfilozófiai és csillagászati témájú (nemritkán tizenöt perces!) vitáin nem csak ma nézhet nagyot a nagyérdemű, de már készítésének idején, a hetvenes években is csak vakarhatta a fejét a magát műértőnek tekintő olasz közönség nem is hányada is.

Nekem még is nagy kedvencem, na - de hát én perverz bölcsész vagyok, szóval ennyit a véleményemről... :)


Alapszitu

Asszem mindent elmondtam róla, amit érdemes volt: remek díszletekben, korhű, ám mégis puritán környezetben külsőre meglehetősen aszexuális kinézetű (ez, bár az eyecandy-dömping már régen elfelejtette velünk, segít ráhangolódni a szellemi dolgokra) szellemi emberek amúgy érdekfeszítő vitákat folytatnak, széles gesztusok közepette, poétikáról, történetfilozófiáról és csillagászatról.

Közben időnkét megjelenik a főszereplő, a fejedelem is, aki az egész brancsot irányítja nyugodt szemeinek egy-egy rebbenésével (Marcello di Falco kitűnő játéka), néha-néha belemerülve egy-egy izgalmas fejtegetésbe, melynek témája különös tekintettel arra szorítkozik, hogy hogyan is kellene igazgatni az ideális államot...

A cucc igazi különlegessége az eddig felsoroltak mellett még abban rejlik, hogy mindenkit, egytől egyig többé-kevésbé amatőr színészek játsszanak, nyilván alátámasztandó az egész alkotás hiteles hangulatát.

A vége azonban egy minden ízében egyedülálló "alkotás" lesz, amely valószínűleg a legvirulensebb intellektuális vonulatot képviselő sorika ezen a listán.


How I met these series?

Ő...

Hogy is?

Hát nem az rtl-klubon, hétfő este kilenc órakor, az biztos... ;)


Miért és kinek érdemes megnézni?

Csak az elszántaknak...

A nagyon-nagyon elszántaknak...

Hát ez itten meg még hogy meri idedugni a pofáját!

Na ja, tényleg nem értem...

Olyan érezhető, szinte süvítően energikus módon vágtam bele a blog írásába és most meg - hát, bizony, megfeneklett a történet.

Van ilyen, gyerekek.

Írói válság, szaporodó gondok és pergően poroszos időbeosztás, esetleg egyszerűen csak lustaság az, ami ezt előidézi.

Az én esetemben ezek egyvelegéről beszélhetünk - de erről ne többet.


Inkább:

"Vezess új utakra Lucifer!"