2009. augusztus 30., vasárnap

Életrajzi dráma 11. - Napóleon (2002)

























Szinte hihetetlen, hogy előbb nem készült el...

A Napóleon életét feldolgozozó monstre európai koprodukciós életrajzi sorozat már annyira váratott magára, hogy csoda, hogy csak a harmadik ezredfordulót követően készült el - az ilyesmi annyira az ötvenes-hatvanas évek világába illik bele, hogy szinte hihetetlen, hogy a sok akkori, ötletesnél ötletesebb producer kihagyta ezt a sanszot.

A négy részből álló széria, melynek külön-külön minden része maga is kitesz egy-egy több mint másfél órás filmet, akár a prototípusa is lehetne az "odschool" időszak utáni, mégis "oldschoolos" profizmussal kivitelezett életrajzi szériáknak.




Tipikusan olyan sorozat ugyanis, amely bár semmi újat nem hozott be a sorozattörténetbe, az eddigi panelekből mégis tökéletes profizmussal kivitelezett munkát hozott össze. S a profizmus egyik legfőbb összetevője éppen a színészek játéka: Napóleon igazságügyminiszterét, Fuché-t Gerard Depardieu, ellenfelét és a későbbi igazságügyminisztert, Talleyrand-t, John Malkovich játssza, az osztrák államminisztert, Metternichet, Julian Sands, Napóleon első feleségét, Josephine-t Isabella Rosselini, Mária Lujzát Mavie Höbiger, későbbi szeretőjét, Walewska bárónőt, pedig Alexandra-Maria Lara játssza.

De a lényeg mégiscsak az, hogy Napóleon-t ugyanaz a személy játssza, mint Jacques Foche-t a Jöttünk, láttunk...-trilógiában - Christian Clavier... (A probléma csak ott adódott, mikor a tizenkilenc éves fiatal hadvezért játszotta a film készítése idején éppen ötven esztendős CC... - s ezzel rá is tapintottam a sorozat egyetlen hibájára).




Alapszitu

Vajon ezek után mit mondjak a történetről?

Maga Napóleon élete - minden idők egyik legismertebb és legnépszerűbb életrajza a kezdetektől a végig - s mindez ilyen színészek tolmácsolásában?

Erről nem beszélni kell, hanem inkább nézni...


How I met these series?

Számtalanszor leadták a magyar tv-adók - először az rtl klub, minthogy Stohl András is játsszik benne - egy mellékszerepet (persze ők főszerepként tűnteték fel - LoL)...




Miért és kinek érdemes megnézni?

Javíthatatlan bonapartistáknak kötelező - de ők már úgyis látták.

A többieknek pedig csak egy sorozat a sok közül amit érdemes bepróbálni - főleg a hangulata és az igényes, profi kivitelezése miatt...


Mindentaszemnek:

Napóleon életének legnagyobb és a sorozattörténeténet egyik legdrágább csatája - az 1805-ös Austerlitz mellett folytatott ütközet:

2009. augusztus 27., csütörtök

Életrajzi dráma 12. - György barát (1972)












Sajnos ismét azzal a szerencsétlen esettel állunk szemben, hogy se kép, se videó.

A "György barátnak" ugyanis nincs fan clubja, egy netes rajongói oldalt sem nyitottak neki - merthogy ismét egy meglehetősen régi sorozatról van szó, még a sorozattörténet hajnaláról. Persze ez még nem lenne indok erre, de hát az életrajzi drámáknak valamiért nem szokott kiterjedt rajongótáboruk lenni.

Különösen ha magyarok.

És különösen, ha Fráter Györgyről szólnak.

Fráter György, a Mohács utáni, azaz a XVI. század második felében leledző Magyarországnak az egyik legjelentősebb politikusa volt. Politikus, diplomata, jogász - nem harcos, nem nőcsábász, sőt, még ráadásul pap is.

Kinek jön be ez manapság?

Pedig, mondhatni, a György barát egy igazi darkos történelmi dráma - ebben a műfajban aligha alkottak túl sok mindent a magyar sorozattörténet során, szóval már csak ezért is érdemes bepróbálni.

De emellett a Nemeskürty István forgatókönyvéből, Hajduffy Miklós bábáskodása alatt született alkotás rendhagyó flashback-flashforward szerkezetével is kiemelkedik, nem csak a korabeli magyar, de a nemzetközi sorozatok között is. Kár, hogy azóta feledésbe merült...



Alapszitu

A György barát három részes, tehát tekinthetnénk minisorozatnak, sőt, több részes filmnek is, de már írtam volt, bár meglehetősen önkényesen, a háromrészes projecteket jómagam már a sorozatokhoz sorolom.

A három rész a következőképpen mutatja be Fráter György életét: az első életének az 1510 és 1529, a második az 1529 és 1541, a harmadik az 1541 és 1551 közötti időszakát tárgyalja. Emellett - és itt lép be a rendhagyó flashback-flashforward szerkezet - remekül váltogatja mindezt a keretsztori történetével, amely a barát halálát követő nemzetközi felháborodás miatt lefolytatott per-eljárást mutatja be, amelyet maga a pápai udvar folytatott le a római Angyalvárban.

A időbeli határok: 1510 - Budalőrincen pappá szentelik, 1529 - Szapolyai János mellett királyi tanácsos, 1541 - Buda török elfoglalása, 1551 - meggyilkolása. Ezek kb. az életmű és a karakter felemelkedésének legfontosabb állomásai, melyet középpontba állítva igazi történelmi-életrajzi, s mint már említettem volt, darkos drámát sikerült összehozni.

Darkos, hiszen a történelmi időszak is darkos, amelyben játszódik...

A sorozatban pontosan az a különleges, hogy nagyon jól érzékelteti egyrészt az időszak sötét hangulatát, másrészt, ebben a rendkívül kényes diplomáciai helyzetben, melyben Fráter György, akit Avar István alakít, már, mint királyi tanácsos, majd az Erdélyi Fejedelemség -gyakorlatilag - megalapítója, milyen bátran képviselte saját államát, milyen kiterjedt eszköztárral próbálta a török és Habsburg hatalmak között megőrizni viszonylagos szuverenitását és történelmi-kulturális értékeit.

A sorozatban csakúgy sorjáznak a remek színészek Avaron kívül is: Szabó Gyula, Kőműves Sándor, Haumann Péter, Dégi István, Bánnffy György, Koltai János, Mécs Károly és Somogyvári Rudolf...



How I met this series?

A magyar királyi tv sugározta - kb egy éve...


Miért és kinek érdemes megnézni?

Nem mindenkinek, az biztos.

Ha 20 évvel ezelőtt írom ezt - persze akkor még nem volt net, blog meg pláne nem - hát könnyű szívvel azt írom, bárki megnézheti.

Ma már tutira kevesen élveznék - elmúlt az igazi, hiteles és valóban törtérnelmi drámák időszaka...

Sajnos...


Mindentaszemnek:

Szóval igazából az egész sorozat megnézhető a neten, szóval akit érdekel, nem mondhatja, hogy nem juthatott hozzá... :)

A link pedig:


Komolyabb vizekre evezve - életrajzi dráma

















Az életrajzi dráma az extra friss "dramedy"-vel szemben egy igazi "oldschool" műfaj.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a listán szereplő 12 sorozatból 9 1990, vagyis azelőtt a szimbolikus dátum előtt készült, mielőtt úgy nagyjából oldschoool-nak lehet nevezni vmit.

Az életrajzi sorozat műfaja a legközelebb - mily meglepő - az életrajzi regényhez áll, így sokkal komolyabb és klasszikusabb irodalmi előzményei vannak, mint az eddig emlegetett - félig vagy teljesen humoros műfajoknak.

Emellett életrajzi sorozat ritkán készül csak úgy, a szórakoztatás jegyében - általában mindig valamilyen magasabb, urambocsá alkotói szándék húzódik meg a háttérben, a réggebbiek esetében jellemzően vagy valami didaktikus - tanító jellegű - célkitűzés, vagy az egyes életsorsok elgondolkodtató mivolta indította alkotóikat - nem ritkán az "ifjúság nevelésére" irányuló "nemes gondolattal" párosulva.

























Az újabb életrajzi sorozatok esetében - ilyen egyébként egyre kevesebb van - inkább az eredeti és izgalmas hangulat a fontos, amivel nem mellesleg - bármily szomorú is, a világ már csak így működik - a legjobban el lehet adni a sorozatot.

Persze a listán szereplő mindhárom 1990 után készült sorozat (Napoleon, Elisabeth, John Adams) is a high concept-darabok közül való.




















Az életrajzi sorozatokkal tehát lényegesen komolyabb vizekre eveztünk, mint amilyeneken eddig hajóztunk - a szériák eme csoportjával, miután még a következő - tini - kategóriával kitérőt teszünk a könnyedebb irányba - habár, mint látni fogjuk, ez csak részben lesz igaz - kezdetét veszi a jóval komolyabb koncepciójú sorozatok sora...


2009. augusztus 25., kedd

Dramedy 1. - Northern Exposure / Miért éppen Alaszka? (1990-1995)


























Ezek után valóban elvárható minden idők legjobb dramedyjétől, hogy ne legyen benne semmi kivetnivaló.

És valóban: a "Miért éppen Alaszka?" egyszerűen tökéletes.

Minden a helyén van benne: a színészek, a karakterek, a párbeszédek, a hangulat és nem kevés szellemesség.

Mindaz, ami egy jó dramedy-hez kell!

Sőt, több ennél: a "Miért éppen Alaszka?" az egyik legszellemesebb sorozat, amit valaha láttam. Minden részben több, hihetetlenül jó, nagyon szépen megkonstruált dialógus zajlik le a szereplők között, amelyek olyan természetességgel hangzanak el, mintha a fogmosásról vagy valamilyen étel elkészítéséről lenne szó, mégis olyan emelkedett témákról szólnak, mint az élet értelme, a művészet, hogy miért mindig a németek a rosszfiúk a filmekben, miért egészségesebb rosszat csinálni, mint jót, vagy az óragyűjtés szépségei.

Persze a hangsúly itt történetünk főszereplőjének, Joel Fleischman-nek (Rob Morrow) a sztoriján van, aki, hiába New York-i, kénytelen Alaszkában, az Isten háta mögötti (képzeletbeli) Cicely-ben négy évig praktizálni - bankjának törlesztendő a diákhitele költségeit (ezt a rendszert mondjuk nálunk is be lehetne vezetni).

Mivel Joel abszolút a nagyvárosi élethez szokott, és amúgy is az az enyhén arrogáns meg kesergő-neurotikus fajta, hát nem fogadta túl jól ezt az egészet, és vagy két-három évadba telik, míg úgy-ahogy hozzászokik "sanyarú sorsához".

Vele szemben ott állnak a kisváros nyugalomhoz szokott, békés lakói: Maggie O'connell (Janine Turner), a fiatal pilóta, majd ingatlanügynök, akinek folyamatos vitái és kibékülései Fleischmannel önmagukban is elegek lettek volna, hogy kitöltsék a sorozat mind az öt évadát; Maurice (Barry Corbin), a veterán űrhajós és koreai vadászpilóta, aki mindig el van telve magával, aztán mindig rá kell jönnie, hogy jóval szerényebbnek kellene lennie (de aztán a következő részben ugyanott folytatja) ; Holling és Shelly, a helyi kocsma és étterem tulajdonosa és volt szépségkirálynő felesége; vagy Chris, a helyi rádióadó műsorvezetője, aki egyben nem kicsit művészlélek is...




Alapszitu

A CBS csupán minisorzatnak szánta a projectet, de olyan népszerű lett, és oly sokáig maradt a népszerűségi listák élén, hogy egy több évados, monumentális és részletekbemenő dramedy lett belőle, melynek szívonala csupán az ötödik évad vége felé kezdett el romlani - a kaput egyébként az tette be, hogy Joel a hatodik évad közepe táján egyszercsak távozik - és Fleischman doktor nélkül MÉA egyszerűen nem létezhet...

Majdnem öt évadon keresztül tehát olyan színvonalat sikerült fenntartani, amely enyhén szólva nagyon-nagyon magas, mondhatni a "high concept"-nél is "high concept"-ebb, és ezt ráadásul - viszonylag ritka egybeesés - a nézők is jól fogadták.

Köszönhetően - valószínűleg - az egyedülálló humornak és az utánozhatatlan karaktereknek, de mégis azt mondom: a kulcs a párbeszédekben rejlik. Sehol, semmilyen sorozatban nem hallottam még ennyire dühös ritmusban pergő, marhára élvezetes veszekedéseket, ahol - egyébként - hihetetlen témákon bírtak összeveszni a karakterek, és bár azt hihetnők, egy ilyen soriban magánéleti dolgokon kívül nem sok mindenről eshet szó, valójában az volt a legritkább eset, hogy ilyeneket boncolgatnak.

A legélvezetesebb részek mindig az olyan témákból kerekedtek ki, mint, hogy kivágjanak-e egy öreg fát vagy nem, vagy, hogy Chris azt hiszi, hogy el van átkozva, mert a környezetében lévő összes állat meghal...

És azt mondom: ha ilyen apróságokból ilyen parádés epizódokat lehet kikerekíteni, akkor az az én szememben többet ér a magánéleti drámák kilencvenöt százalékánál...

Arról meg már nem is beszélve, hogy hol van ettől az "alaszkai dramedy" műfajában a "Férfi fán terem" (mondjuk több ilyen sorit nem is ismerek)...

Na szóval: Fleischman megérkezik Cicely-be, majdnem szörnyethal, mikor rájön, hogy itt bizony jóval lassabban csordogál az élet, mint odahaza, és nem ritkán kap kis híján herótot az olyan karakterektől, mint a rendelőjében üldögélő középkorú és kissé molett testalkatú, amúgy indián származású nővér, Marylin, vagy a már emlegetett Morris - a nem kevéssé feminista Maggie-ről már nem is beszélve - és legfeljebb az olyanokkal ért szót, mint a művészfilm-őrült Ed, a barátságos félvér indián, vagy Chris.

Aztán persze eljön az az idő, hogy egyszercsak azon kapja magát - hoppá, beilleszkedett!

És ekkor, hirtelen áttevődik a hangsúly a mellékszereplőkre, akik újra és újra, jobbnál jobb részeket kapnak, hogy bizonyíthassák, hogy ők is remek színészek. (Csakhogy ez nem jár Fleischi elsújtalanodásával, mint a Weeds-ben Nancy-ével, de nem ám - ő végig izgi karakter marad, és biza eléggé sajnáljuk, mikor örökre eltűnik az erdőben.)

Ez tehát a MÉA utolérhetetlen hangulata - amit senki nem tud utánozni, amit még senkinek sem sikerült túlszárnyalni és ami - egyelőre - a legfényesebb csillagként ragyog a dramedy-k egén.


How I met this series?

Vmikor 1997-98 táján, amikor még éppen, hogy csak beindult a csatorna, kezdték el adni, az egyébként nagyon sirály szinkronnal - néha már akkoris belenéztem, de akkoriban még nem az én sorozatom volt.

Aztán mostanában az egyik haverom unszolása hatására elkezdtem újra nézni és rá kellett, hogy döbbenjek, hogy fantasztikus...


Miért és kinek érdemes megnézni?

Vajon ezek után miért ne mondhatnám azt, hogy kötelező darab?

De, vigyázat, csak szinkronosan!

Ugyan angolul soha nem láttam, de a nagyon-nagyon jó magyar szinkron, ebben biztos vagyo - meg abban is, hogy tutira hozzáadott annyit a hangulatához, hogy enélkül talán nem is annyira élvezhető...


Mindentaszemnek:

Már a főcímnél sem lehetne kitalálni jobbat ehhez a témához - és már ehhez képest is hol van a "Férfi fán terem"...

Ez az igazi Alaszka: semmi szépítés, semmi túlzás - mégis nagyon bájos:




Sorozattörténeti pillanat: Joel most jön rá, hogy elfelejtette elolvasni az apróbetűs részt, és ezért négy évig maradnia kell - természetes, hogy ettől dühös lesz, nade hogyan vezeti le!




Aztán, ha az eddigi még nem volt elég:

bár általában nem szoktam promókat belinkelni ide, főleg nem magyar nyelvűeket, de ez - a Viasat 3-é - annyira jó, és annyira velős (és annyira jól érzékelteti, hogy milyen király a szinkron), hogy nem hagyhattam ki:




A dramedy magasiskolája...

Így veszekedni és kibékülni semelyik sorozatban sem tudnak: főleg, hogy ennyire aranyos, mégis szirupmentes legyen az egész.

A dologhoz hozzátartozik az is, hogy történetünknek ezen a pontján Maggie - a vita, kibékülés és tánc egyik főszereplője - nem túl népszerű (minthogy elég tüskés a modora - igaz, tulajdonképpen bizonyos fokig végig az marad):




És végül, de nagyon nem utolsó sorban: Holling, a nem túl szép középkorú kocsmatulajdonos fiatal feleségét (ilyen is csak a mesében - meg a MÉA-ban - van) láthatjuk vidáman dalrafakadni, amiről megint az jut eszembe, hogyha ezt megcsinálnák a "Férfi fán terem"-ben, ötven százalékot zuhanna a nézettség. :)

Itt pedig olyan bájos ez a kis jelenet, hogy arra már szavak sincsenek:

2009. augusztus 23., vasárnap

Dramedy 2. - Ally McBeal (1997-2002)




















Az Ally McBeal-ről beszélni aztán végképp nem lehet...

Mert az Ally McBeal tökéletes, és annak, ami tökéletes, sosem használ a túl sok dícséret...

David E. Kelly showrunner ezzel a projecttel, először és utoljára valóban igazi és megkerülhetetlen sorozattörténelmet írt - pontosan akkortájt, tehát a kilencvenes évek végén, mikor kialakult a dramedy kánonja és eszköztára - mondhatni, az Ally McBeal talán az első olyan nagyon jelentős dramedy volt, amelyik tudta is magáról, hogy őt dramedy-nek hívják.

Ez a fantasztikus hangulatú sori először vezette be a sorozattörténetbe a "cutaway" fogalmát - ezek a sztorihoz nem kapcsolódó vicces bejátszások (pl: klasszikus példa az első évadból: Ally mond valami őrültséget, és aztán elképzeli, hogy a fejét bedugják egy kalodába), amit aztán olyan sorozatok is eredményesen tudtak működtetni, mint a Family Guy (ráadásul ők először animációs formában!) - és Calista Flockhartot, akit azóta többek között olyan sorozatokban is láthattunk, mint a "Brothers and sisters", Vonda Shepard-ről már nem is beszélve, aki a filmben szereplő bár énekesnőjeként vált világhírűvé.

Minden idők második legjobb dramedyje pörgős, vidám, és annyira "feelgood", hogy amikor aztán a sok vidámság között előkerül a dráma, még azok is elmorzsolhatnak egy könnycseppet, akik nem tartoznak a szentimentális alkatúak közé...


Alapszitu

A "Cage&Fish" ügyvédi vállalat ügyvédeiről és vezetőiről szól a sztori, ami általában - egyébként az "egy ügyvéd = egy epizód" dramaturgiáját követve mutatatja be kiterjedt érzelmi és szexuális életüket. A sorozat tulajdonképpen úgy kezdődik, hogy Ally, a fiatal ügyvédnő belép a vállalathoz, és megismerkedik annak két vezetőjével (és névadójával), a kicsit flúgos, ám szeretnivaló John Cage-dzsel, akit a nagyon-nagyon virtuóz húrokat pengető Peter McNicol alakít, illetve Richard Fish-sel (Greg Germann), aki enyhén szex-, vagy is inkább nőfüggő és "Fishizmusaival" kápráztatja el hallgatóságát.

A koronát az egészre az teszi fel, hogy Ally, akinek erről fogalma sem volt, kénytelen lesz ezentúl együtt dolgozni gyerekkori szerelmével - és a cég egyik legjobb munkatársával - Bill-el (Gil Bellows), és a feleségével, Georgiával (Courtney-Thorne Smith).



S ha ez még nem volna elég, itt van a szexmániás titkárnő, Elaine is (Jane Krakowsky - 30 Rock), Renee (Lisa Nicol Carson), Ally legjobb barátnője, és kisvártatva olyanok csatlakoznak majd ehhez az alapcsapathoz, mint Ling (Lucy Liu - igen, AZ a Lucy Liu), Nellie (Portia de Rossi - Arrested development, Better off Ted), Glenn (James Mardsen), még később pedig olyan remek színészek, mint Robert Downey Jr. vagy Julianne Nicholson - és, végül, de nem utolsósorban, az a Hayden Panettiere is bemutatkozik az utolsó évadban, akit mi a Heroes Claire-jeként ismerhetünk...

Ezek után azt kell, hogy mondjam, ennél a névsornál jobb ajánlólevelet keresve sem lehetne találni - de azért még próbálkozzunk egy kicsit...

Feltétlenül mondjuk el pl; hogy a sorozat hallatlanul szürreális hangulattal bír - karaktereinek többsége mind valamilyen komplexussal vagy problémával küzd, mégis vidámak tudnak lenni, és ezért olyan szerethetők és rokonszenvesek, legfőképpen pedig hihetőek és - emberek...

És aztán még lehetne beszéllni az Ally Mcbeal kapcsán olyan témákról, mint "Ally monológjai és látomásai", meg sztárvendégek (Stingtől az egy ideig állandó mellékszereplőként előlépő Jon Bon Joviig), meg feminizmusról, meg intellektuális utalásokról, meg speciális humorról, meg még nagyon sok mindenről...




How I met this series?

Bár akkoriban még sok mindenben messze le voltunk maradva, de az Ally Mcbeal-t már egy évvel amcsi vetítése után Magyarországon is elkezdték adni...

De csak az első évad került sorra, a többit már nem követte az akkori királyi tv, így aztán szinte el is felejtettem, hogy létezik ilyen sorozat...

De aztán: hála neked Viasat 3...




Kinek és miért érdemes megnézni?

Azt kell, hogy mondjam: akiben annyi érzelem sincs, hogy nem szeret bele egy kicsit Ally karakterébe az első rész után - legyen szó férfiról vagy nőről, az komolyan megijedhet emocionális képességeinek csökevényessége miatt...

Na jó, ne legyünk gonoszak, hiszen ízlések és pofonok: biztos akad aki látta és nem jön be neki, de akkor hogy lehet, hogy én még sem a virtuális, sem a valós térben nem találkoztam ilyennel... :)


Mindentaszemnek:

Sokat gondolkodtam, hogy mivel lehetne a leggyorsabban és a legkönnyebben megszerettetni a sorozatot - és aztán rájöttem: a főcímeivel...

Mert, hogy több is van neki:

1. évad:




2. évad:



3. évad:



4. évad:



5. évad / 1:



5. évad /2:


Dramedy 3. - M*A*S*H (1972-1983)
























Minden idők leghosszabb sugárzási időt maga mögött tudó dramedy-je, melyből összesen tizenegy évad készült (!) , az "Aranyborjúhoz" és a "Forró szélhez" hasonlóan jóval azelőtt született, mielőtt maga a műfaji kánon létrejött volna...

A Mash a "Mobile Army Surgical Hospital" kifejezés rövidítése, amely "Mozgó Katonai Sürgősségi Kórházat" jelent. Jelen esetben egy a koreai háború idején működő létesítményről van szó, amelynek kis csapatáról szól a sorozat - még egyszer mondom - tizenegy évada.

És hogy hogyan sikerült fenntartani a nézők érdeklődését ennyi időn keresztül?

Nos, sehogy, mert a sorozatnak mindössze kilenc évada mondható sikeresnek... :)

Na, de viccet félretéve az 1981-es producerváltás nagyon rosszat tett a sorozatnak, mert egy karakteres erős szatírát kiherélve egy nyálas, szétfolyó, abszolút nem eredeti, és még kevésbé vicces dolgot sikerült összehozni az utolsó két évadra.

Ezt megelőzően azonban valószínűleg az a réteg tette igazán sikeressé a szériát, amelyik maga is megélte a koreai háborút, és pontosan tisztában lehetett vele, hogy a sorozat szatírikus feketehumora mennyire jól jellemezte az akkori valóságot is.




A sorozat ugyanis, szatíra lévén, tele van feketehumorral, s minthogy 1972-ben készült a vietnámi háborúval kapcsolatban is döbbenetes aktualitással bírt...

A sírvanevetés e különös egyvelege, úgy látszik, egy egész generáció élményanyagába talált bele- így válhatott ennyire sikeressé és mind a mai napig jelentőssé...


Alapszitu

A MASH azon sorozatok közül való - ezt azért is hangsúlyozom ki, mert ilyesmit nem nagyon fogtok találni a listán, amelyek egy film alapsztorija nyomán készültek.

Az adott film maga is öt Oscar-t nyert, köszönhetően az olyan szereplőinek, mint Donald Sutherland, és magának, a rendezőnek, a fantasztikus Robert Altmannak. A MASH 1970-ben készült és, többek között nyilvánvalóan a már fentebb is taglalt okok miatt is - hatalmas népszerűségre tett szert - igazi kultuszfilm lett, s maradt mind a mai napig.

Az, hogy az 1972-ben, jóval kevésbé jelentős színészekkel a sztorija nyomán készült sorozat hasonlóan népszerű lett - nos az ilyesmi valóban ritka a sorozatok történetében...

A főszereplő a filmben Sutherland volt, itt Alan Alda játssza el Benjamin Frankilnt, a kis kórházi egység parancsnokát. A híres amcsi államférfitól kölcsönzött nevű tiszttel egyáltalán nem ér véget a szokatlan nevek sora, hiszen a további szereplők, Hawkeye, Trapper és Houlihan nővér neveinek magyar megfelelői a "Sólyomszem", "Radar" és "Égőajak"...

A kis csapat megunhatatlan humorizálása (és néha a komolyab töltetű részek is) bőségesen elég anyaggal szolgálnak, hogy kitöltség a sorozat igazán sikeres - még nem nyálas - kilenc évadát úgy, hogy csak a vége felé fogyatkozott meg egy kicsit a muníció...

A MASH, mint már a bevezetőben is írtam volt - szatíra. Erőteljes, néha kifejezetten őrült fekethumorral babrál, mint McGyver a tobozokkal, hogy a vége egy elképesztően nagy robbanás (röhögés) legyen.

Ez a fajta dramaturgia, ami sikeressé tette a sorozatot, és ez az, ami erre az előkelő dobogós helyezésre predesztinálta a dramedy-k körében.



How I met this series?

A sorit sokan láthatták anno az immár tíz éve megszűnt magyar csatornán, a TV 3-on - én nem tartozom közéjük, mert nekünk sosem volt olyanunk...

Az egyik haverom három évvel ezelőtt mesélt róla, aztán meg marhára csodálkozott rajta, hogy én még nem láttam, úgyhogy addig nem nyugodott, amíg nem néztem meg az első évadot.

Utána meg már nem volt megállás, csak szédületes tempójú dara...


Miért és kinek érdemes megnézni?

Sokan nem bírják a feketehumort - ez tény.

Engem is meglep, mert nem csak, hogy nem zavar, de nagyon is szórakoztat a humornak eme formája. Szóval csak annyit, hogy azok vágjanak neki, akik hasonlóan éreznek ezzel a témával kapcsolatban...


Mindentaszemnek:

Egyszerű, klasszikus, tökéletes - a sorozat legkorábbi főcíme, amiből rögtön látható, hogy, bár humoros sorozatról van szó, nem babra megy itt a játék:



2009. augusztus 22., szombat

Dramedy 4. - Forró szél / Vruc vetar (1980)
























És Jugoszlávia színre lép!

Nos, hát tulajdonképpen már lelépett a színről, minthogy egy olyan országról van szó, amely idestova tizenöt esztendeje nem létezik, és nem valószínű, hogy valaha is újjá fog születni: legalább is abban az állapotában biztosan nem, ahogyan Josip Broz Tito, az ország kommunista diktátora hátrahagyta 1980. májusi halálakor - de nálunk, itt a listán, most lép színre először és nem is utoljára...

A dátumot azért hangsúlyoztam ki, mert a szériát pont ebben ennek az évnek a januárjában kezdték el adni, és ugyanezen esztendő márciusában fejezték be (mindössze tíz részes - bár sok sorozatnak lenne akárcsak öt része, ami ennyire sziporkázó!), két hónappal a "nagy vezető" halála előtt - vagyis, ha úgy tetszik a "Forró szél" egyfajta szimbolikus búcsú a "békebeli" Tito-i Jugoszláviától, amely lett légyen bármilyen rossz is, a régió történetének hosszú idő óta legbékésebb évtizedeiről beszélünk - elég csak egy pillantást vetnünk a sötét kilencvenes évek és a délszláv háborúk időszakára...




Békebeli Jugoszláviáról beszéltem: nem véletlenül, ugyanis a "Forró szél" egy tipikus békebeli sorozat. Főhőse, Borivoje Surdelovic, vagyis Surda (Ljubisa Shamardzic - nem utoljára tűnik fel a listán) pedig tipikus békebeli figura - akinek, bár rendszeresen jelentkező alacsony vérnyomása miatt állandóan le kell feküdnie és kávét kell innia, azért mégis jó érzi magát a bőrében, talán elsősorban azért, mert, bár úgy tűnik, amibe csak belefog, balul üt ki, ott van számára a biztoságos szociális háló, amely nem engedi, hogy túlságosan mélyre pottyanjon...


Alapszitu

Surda kifejezetten szerény ambíciókkal kezdi pályáját a nagy Belgrádban: csupáncsak jó borbély szeretne lenni. De lassan rájön, hogy neki ez a foglalkozás nem igazán való, nem érzi jól magát, Görögországba szeretne menni, a barátnője is nyaggatja, hogy keressen valami jobb állást az ennél, ráadásul jól összevagdos egy kolerikus típusú vendéget, aki cserébe ellátja a baját - így aztán úgy dönt, ő tovább lép.




Innentől következnek mind érdekesebb kísérletei a munkaszerzésre: a fuvarostól a gyógymasszőrig, a feltalálótól az irodai alkalmazottig, a taxisoffőrtől a kisállattenyésztőig, szinte "Mekk Mester" módjára mindennel próbálkozik - de, hogy végül hol köt majd ki, azt ne lőjük le előre - a sorozat végén úgyis kiderül.

Meddőbnél meddőbnek tűnő kísérleteit elnéző fejcsóválással figyeli bácsikája és állandó lakótársa, Firga bácsi, no meg nővére, akit mindenki csak "nagymamának" nevez, végül aztán a harmadik résztől a történetbe belépő felesége, Vesna is.

A főkarakterek között meg kell még említeni a zseniális Bora Todorovic által alakított, Bobot is, aki szemmel láthatólag soha semmit nem dolgozott és nem is dolgozik, valahonnan mégis van pénze a legdrágább holmikra, magát "nyugdíjas diákként" szokta bemutatni és hatalmas monológjaival, melyeket mindig fapofával és a legnagyobb beleléléssel mond el, az egyik legzseniálisabb humorforrás a dramedy-k történetében.




A sorozatnak hatalmas erősségei a mellékkarakterek is - mind egy-egy zseniálisan megalkotott figura: a vállalatigazgatótól a férfiszabóig, az önkényes lakásfoglalóktól a rendszeresen felbukkanó Csolovics mérnök-házaspárig - ők is elősegítik azt, hogy a "Forró szél" minden idők egyik legjobb dramedyjévé lépjen elő...


How I met this series?

A sorozatot számtalanszor leadták Magyarországon különböző csatornákon, csak az elmúlt négy évben is - az lett volna a csoda, ha nem találkoztam volna vele...



Miért és kinek érdemes megnézni?

Nem hiszem, hogy lenne olyan, akit ne érdekelhetne - nagyon szórakoztató és a humora is nagyon egyedi és utánozhatatlan.

Mondhatni ez a sorozat is kihagyhatatlan!


Mindentaszemnek:

Surda apja és Surda vitája, melybe Firga bácsi is beleszól időnként - hát ez az a hangulat, amit egyszerűen nem lehet utánozni:




A sorozat egyik legzseniálisabb jelenete: új, lakótelepi lakás megszerzésére nyílik kilátás, de Surda csak akkor juthat hozzá, ha elhiteti a vállalat kirendelt bizottságával, ahol dolgozik, hogy elviselhetetlen körülmények között él. A jelenetnél közreműködik: Surda felesége, a "nagyanya", Firga bácsi és az oly sokat emlegetett Bob ("Ej, kedves barátaim, nem lehet úgy megnyerni a háborút, hogy a férfinép csak pipázik a lócán..." - LoL) is:




És egy zseniális mellékkarakter, a szabó tündöklées és bukása: Surda öltönyt varratott magának, hogy a barátnőjével elmehessen a belgrádi elit zárt körű "bulijára", de a szabó eléggé szűkre varrta a zakót. Surdának azonban már nincs lehetősége változtatni, minthogy aznap van az ominózus rendezvény, így aztán kénytelen elvinni a hibás öltönyt. Szerencsére Firga bácsi zseniálisan rövidre zárja az egész történetet (egy remek new wawe-szintetizátor dallam kíséretével):




És végül: Surda válni készül a feleségétől, és a sors úgy hozza, hogy Bob lesz a védőügyvédje...

Ez számára nem olyan fantasztikus információ, számunkra viszont igen, mert a kolléga egy nem mindennapi védőbeszéddel örvendeztet meg minket:


Dramedy 5. - Californication / Kaliforgia (2007-)




















Az immár harmadik évadába lépő Californication-on magyarázni túl sokat végképp nem kell - elég, ha annyit mondok: az X-akták óta felnőtt egy újabb generáció, amelyik már nem Murder ügynökként ismeri David Duchovny-t (aki ugye azért mászik át a kerítésen, mert "az igazság odaát van"), hanem Hank Moody-ként, a sorozat kiégett és elvált író-főszereplőjeként, aki egyszer írt egy könyvet, aminek az a címe, hogy "Isten utál minket" és azóta is annak a bevételeiből él - no meg a filmváltozatéból, aminek a címe viszont "Bolondos kis szerelem" lett... :)

A Californication-ben az az érdekes, hogy nem épül túl bonyolult alapsztorira, és a témái a harmincas-negyvenesek kiégettségén és cinizmusán, az elvált Hank azon való elmélkedésein, hogy mi van, ha mégis a volt felesége az élete értelme, valamint a legfőbb témáján, a szexen kívül nem túl kiterjedtek - az egész mégis valahogy egyedi, marhára szórakoztató, néhol meg marhára elgondolkodtató lett, és nem mellesleg olyan király, hogy maga mögé utasított a listán olyan dramedyket is, mint a Weeds vagy a Chuck...




Alapszitu

Tehát ez a kiégett pasas, aki amúgy New York-i, egyszer csak Los Angeles-be költözik, hátha ott tud végre valami újat írni a készülő, ám megakadt új könyvéhez - erről azonban csak azután értesülünk, miután, rögtön az első rész elején megadják az alaphangulatot azzal, hogy Hank-et álmában orálisan kielégíti egy apáca egy templomban, majd, a valóságban análisan kielégíti a "Bolondos kis szerelem" rendezőjének feleségét, ezzel bosszút állva a minősíthetetlen filmért a rendezőn... :)

Aztán találkozunk Karennel (Natacsha McEllhone), a volt feleséggel, akivel Hank minden második részben újra össze szeretne jönni a rajta eluralkodó hihetetlen melankólia hatására, meg Becca-val, a tizenhárom éves lányával, akinek (egyébként aranyos kis kölyök) hatására még fájóbban ébrednek fel a régi emlékek...


De mielőtt átcsúsznánk lírába, ismerkedjünk meg a sorozat másik három állandó főszereplőjével is. Ők: Mia (Madeline Zima), Karen unokahuga, aki, bár csak tizenhat éves, nagyon durván nyomja az életet (nem akármilyen dolgokat fog ám művelni Hank-kel, ahogy elkezd előrehaladni a történet) , illetve Hank könyveinek kiadója, a Hank-nél kissé kevésbé kiégett Charlie (Even Hadler) - kiégettség alatt ez esetben nem a szexuális potencia hiányát értem, egyébként, hanem a nők iránti bármilyen izgalmas és újszerű emocionális, de esetünkben inkább szexuális érdeklődés hiányát - akinek, úgy tűnik, felesége mellett, még a negyedik x-en túl is sikerült megőrizni szexuális érdeklődését - köszönhetően elsősorban az emlegetett hölgy, Marcy (a Lucky Louie című, nem kispályás comedy-ből jól ismert Pamela Adlon alakítja) ez irányú érdeklődése teljes hiányának.

A Californication meglepően nagy botrány lett az amcsi prűdök körében, ugyanis a kiégett íróról szóló drámában szinte minden részben leglalább egy-kettő komolyabb numerát láthatunk - kilencven százalékuknak egyik résztvevője Hank, aki, bár nem sokat tesz érte, mégis szeretik a nők...


How I met this series?

Jómagam a sorozatot a magyar HBO-n láttam először, habár, egyébként az egyik híres amerikai "botrányadó"-n a Showtime-on futott, olyan sorozatok mellett, mint a már emlegetett Weeds, vagy a hamarosan említendő Dexter.


Kinek és miért érdemes megnézni?

Hát, ha az amcsi prűdök körében nem jött be, akkor a magyar prűdök se próbálkozzanak vele. De aki nyitott az új, érdekes és egyedi hangulatú sorikra, annak mindenképpen megér egy próbát...


Mindentaszemnek:

Egy klasszikus részlet az első részek valamelyikéből, ami akár egy kisebb oktatófilm is lehetne arról, hogy miért kell óvatosan bánni a fűvel:




És egy másik jelenet, ahol Hank nem cselekszik, hanem inkább osztja az észt.

Egy rádióinterjúban az internetet oltogatja és a végén még egy jellegzetes Hank-es önkritikus megjegyzésre is futja:





És, mivel ebből talán még nem jött le semmi a sorozat jellegzetes, melankolikus vonulatából, amivel teljessé válik ennek a dramedy-nek az összképse, és ami miatt Duchovny mellett igazából annyi nő nézheti a sorit, következzék a sorozat főcíme - s ezzel fel is tettük az i-re a pontot:

2009. augusztus 21., péntek

Dramedy 6. - Weeds / Spangli: Nancy ül a fűben (2005-)


























Na, a Weeds is egy igazi különlegesség - csemege mondhatni.

No nem csak Mary-Louise Parker (bár azt hiszem sokan szertnének negyvenöt évesen így kinézni), hanem inkább a hangulata miatt.

Mert bár sokak szerint különleges, önmagában az alapsztori talán nem is a legmeglepőbb: a történet főszereplője Nancy Botwin három életet próbál meg egyszerre élni: a családanya életét, a látványpékség-tulajdonosnő életét, és a füvestársadalom teljesjogú tagjaként kivívandó magas pozícióját jelentő életét.

Valójában azonban a sztori igazi erősségét a mellékkarakterek jelentik: Celia (Elisabeth Perkins), a "szomszéd nő", akinek mindig valamilyen probléma vagy komplexus nehezíti az életét, vagy Doug (Kevin Neaton), a sztoriban szereplő kisváros polgármesteri tanácsnoka, aki hatalmas fűkedvelő, de még füvezés közben is politizál, meg Nancy "elosztója" Heylia, aki egy külön spin-offot érdemelne...


Alapszitu

Gyakorlatilag fentebb el is elmondtam, hiszen a lényeg az, hogy a sztori különlegessége a karakterekben és a velük történt eseményekben van. A látványvilágban semmi különös nincs: szimpla kertvárosi hangulat.




Nem émelyítően stepfordi, mint "Született feleségek"-é, de nem is elnagyolt, mint a "My name is earl"-é.

A poén egyébként az, hogy eleinte Nancy érdekel majd a leginkább minket: hogyan indítja be a fűbizniszt (amit egyébként azért próbál be, mert a meghalt férje keresetét minél könnyebben szeretné pótolni), hogyan egyensúlyoz a problémák között, hogyan "hajtja uralma alá a körzetét" és "vív ki magának nevet a szakmában", és mindamellett, hogyan próbálja egyben tartani a családját; egy idő után azonban Nancy kezd mindinkább fölöslegessé válni, és a mellékkarakterek kerülnek előtérbe.

Most, hogy már a sorozat ötödik évadánál tartunk, azt mondhatom, a hangsúly teljesen áttevődött rájuk - ő szinte már csak egy unalmas ismerős, aki nélkül nyugodtan elcsordogálhatna a sorozat - mert a mellékkarakterek ugyanolyan ütősek azóta is...

Ennek ellenére természetesen érdemes végignézni az újabb évadokat is, hiszen, feszültség, izgalom, dráma és komédia - ahogy egy vérbeli dramedyben -, no meg fű és szex is (utóbbi kettő a sorozatnak különösen fontos két központi témája) bőven akad bennük, de jó ha tudjuk, hogy ez a folyamat fog a későbbiekben eluralkodni a sorin.



Nem gond, mert ugyanolyan szórakoztató maradt, de az mindenesetre érdekes, hogy az Ally McBeal vagy a Buffy, de, hogy ne csak markáns női főkarakterekkel bíró sorikat említsek, a Monk egyáltalán nem ment el ilyen irányba a negyedik-ötödik évadra, hanem simán végigvitték az egész sorit úgy, hogy engem simán érdekelt, hogy mi lesz a főkarakterrel.

És ez azért is érdekes, mert Nancy karakterében bőven volt elég potenciál a folytatásra is...

Na, de igen meglepő lenne, ha ennyi agyondícsért sori után pont az ötödik helyezettet húznám le mindenféle hülye károgással: a lényeg az, hogy a Weeds nagyon erős, nagyon ott van, végig teljesen levett a lábamról, egészen a legutóbbi részig fenntartotta bennem azt az izgalmas feszültséget, ami miatt kiérdemelte az ötödik helyet...


How I met this series?

Egy bizonyos Cool TV dícséretet érdemel, mert nélkülük simán kimaradok ebből a jóságból...



Miért és kinek érdemes megnézni?

Ha valakit nem kedvetlenít el, hogy e bájos és kedves negyvenes hölgy füvet árul, ahelyett, hogy kötögetne a háza valamelyik sarkában, vagy, hogy két jó csaj arról beszélget egy kellemes reggelen, hogy miért van az egyiküknek szorulása, akkor feltétlenül próbálja be... :)


Mindentaszemnek:

Először akkor csak egy szolíd kis főcím:




Majd egy kis részlet, ami talán már nem is fog meglepően hatni:



És nagyon durván emeljük a tétet: íme egy szolíd kis beszélgetés egy elképesztően újszerű témáról...

Ha erről a "területről" szó esett már filmben, akkor én vagyok a wales-i herceg (sajna link lesz, mert sehogy sem tudtam bepakolni ide) - vigyázat, nagyon üt:


2009. augusztus 20., csütörtök

Dramedy 7. - Chuck (2007-)

















Ha azt mondom, hogy ez az egyik legjobb dramedy, amit valaha láttam, és ez még csak a hetedik helyezett a listán, abból szinte már sejthető, hogy mostantól tényleg az a szint következik, aminél magasabbra már nemigen lehet jutni a dramedy-univerzumban...

Chuck, a botcsinálta "titkosügynök" sztorija ugyanis nagyon ott van a szeren. Amellett ugyanis, hogy az egyik legjobb kémfilm-paródia, amit valaha láttam, úgy tudja tálalni még a gagyit is, hogy már-már feltétel nélkül hajlandó vagyok elhinni, amit mutat, bármi is legyen az.

És, bár merő csöpögős klisé - de annak is egyszerűen csodálatos - végig annak drukkolok, hogy légyszi-bégyszi, hadd jöjjenek össze Chuck és Yvonne végre, mert olyan édi-bédik együtt...



















Igen, a Chuck időnként a femininebb oldalamat hozza ki belőlem, annak ellenére, hogy, mint már írtam, titkosügynökös kémsztoriról van szó.

Csakhogy enyhénszólva nem "24"-es tálalásban (hiszen dramedy-ről van szó), hanem...

Nem ezt semmihez nem lehet hasonlítani...

A Chuck egyszeri, megismételhetetlen, utolérhetetlen - Josh Shwartz-ból, aki nem mellesleg a két meglehetősen konvencionális - habár roppant szórakoztató - tinisorozat, az OC és a Gossip Girl - mindkettő szerepel a listán - showrunnere is volt, sosem néztem volna ki, hogy képes olyan zseniálisan keverni a szezont a fazonnal, ahogy azt csak olyan sorozattörténeti legendák tudják, mint Brian Fuller vagy Alan Ball...


Alapszitu

Chuck (Zachary Levy) az igazi geek, azaz "kocka" megtestesítője - az a fajta, aki, még amikor bénázik, akkor is éppen megmenti a világot egy-egy ballépésével - azaz marhára ért a kütyükhöz meg ketyerékhez, és ezt a munkájában is elég jól kamatoztatja.

Barátnője az egyetem óta nem volt, ahonnan egyébként pont az a barátja rúgatta ki, aki egyszercsak átküldi neki egy mailben a laptopján található összes felvételt - halála előtt - minthogy a nemzetbiztonság ügynöke, akit éppen pont akkor öltek meg.

Chuck agykapacitása (az ő szempontjából sajnos - vagy mégsem?) pont alkalmas arra, hogy befogadja a több óráig tartó képfolyamot.


























És itt lép a képbe Sarah (Yvonne Strahovsky) - akiről később kiderül, hogy Yvonne - a nemzetbiztonság, és Kasey (Adam Baldwin - igen, Alec B. öccse) az FBI munkatársa, akik felváltva pályáznak Chuck agyára - minthogy a mail-t tartalmazó winchester időközben elhalálozott - a mindenféle, bonyolultnál bonyolultabb nemzetbiztonsági ügyek megoldásában...

Chuck és Yvonne beteljesülésre váró szerelme, az FBI és a nemzetbiztonság harca, és a lassan kibontakozó, mind markánsabb főszálak - mindez állandó toposza a jobbnál jobb, és pörgősnél pörgősebb őrült részeknek...


How I met this series?

Chuck sztorija valahogy kezdettől fogva érdekelt, de az utolsó lökést egy igen-igen jó barátom adta meg hozzá, aki kezembe nyomta, és megparancsolta, hogy addig ne is lásson, amíg nem néztem végig...

Egy hét alatt három évadot daráltam le!





















Kinek és miért érdemes megnézni?

A Chuck, bár néha szörnyen gagyi tud lenni, mégsem pusztítja az agysejteket.

Valójában hihetetlenül szórakoztató, a karakterek pedig nagyon szerethetőek és aranyosak: egysíkuak és kidolgozatlanok, mégis öröm nézni őket.

Hogy miért?

A sztori, a vizuális megoldások, a hangulat?

Nem tudom, mindenesetre van valami, ami nagyon meg tudja fogni az embert (olyannyira, hogy minden percét élvezi ennek a cucnak) - és, ahogy elnézem a mások reakcióit, nem csak én gondolom így...


Mindentaszemnek:

Már az opening fílingje is utánozhatatlan:





Ezt a videót eddig 366 ezren látták a tyúbon...

És te még nem?

Hogy lehet ez? :)