2010. július 4., vasárnap

Teen 4. - Váratlan utazás / Road to Avonlea (1990-1996)












Ki az a Kevin Sullivan?

Méltatlanul jelentéktelen ismertsége ellenére azt lehet mondani, hogy a neve sorozattörténeti fogalom. A producer, showrunner, író és forgatókönyvíró neve egy saját, önálló, semmihez sem hasonlítható stílust jellemez két szóban, amely Lucy M. Montgomery XIX-XX. századi kanadai írónő regényei nyomán született.

Ez a stílus sok összetevőből építkezik: először is a történetek színhelye Kanada, szereplői többnyire gyermek és fiatal felnőtt koruk közötti életkorban vannak. Kanada, azaz egész pontosan a Prince Edward Sziget egy kicsiny települése, Avonlea, mely a sorozatbéli Stars Hollow-hoz képest nem csak tökéletesen idilli, de valóban létező hely is - s egyben olyasmit jelképez, ami valami ideálisat és talán soha vissza nem hozhatót jelent.

Egy olyan kamaszkort, ami más, mint amilyennel valaha is találkozhattunk.

Valami olyasmit, ami egyensúlyt teremt gyermek- és felnőttkor között a kétségbeesett és kilátástalan helyzetek sokasága helyett, ami többé-kevésbé azért mindnyájunk tizes éveit jellemezte.

Olyasmit, aminek a létezése is elképzelhetetlen ma már, de amiről mindig is éreztük és tudtuk, hogy létezhet, sőt, létezett is.

E mellé az érzés mellé társul a békebeliség atmoszférája, a táj, a házak, a ruhák által árasztott utánozhatatlan hangulat és mindaz, amit vizualitásában, színészein keresztül, zenéjében és cselekményében a Váratlan utazás megvalósít.

A Váratlan utazás, amely egyértelműen Sullivan, a kanadai származású producer főműve, 1990 és 1996 között, hét évadon át forgott, de abból, hogy mit is jelent a fent leírt hangulatvilág, már a kilencvenes évekét megelőző generáció is bepillantást kaphatott a szintén fantasztikus, de már terjedelméből adódóan sem eléggé részletes, vagyis sorozatszerű (ergo nem annyira magával ragadó) Anne of the Green Gables miniszériából, amelynek négy epizódja 1985 és 1987 között került bemutatásra.

Az Anne of the Green Gables a legkitűnőbb bevezető, amelyet a Váratlan utazáshoz készíthettek, ugyanis bemutatja a Prince Edward szigetet és lakóit is - a karakterek tekintetében pedig némi átjárás van (ld. Marilla, Rachel Lynde stb.) a két produkció között, habár a sorozat Anne-jével (Megan Follows utánozhatatlan alakítása) soha nem találkozunk a Váratlan utazásban, és ezen opusz King családjának egytlen tagja sem tűnik fel a másik történetben, holott mindkét sorozat nagyjából egy időszakban, a XIX-XX. század fordulóján játszódik - és már nagyon sokban megelőlegezi húgának szép teljesítményét.

Adódik a párhuzam, hogy a lista egy kevésbé előkelő helyén prezentált Farm, ahol élünkhöz hasonlítsuk a sorozatot, minthogy középpontjában a felnőtt karakterek (így a már emlegetett King család idősebb tagjai) mellett elsősorban a gyerekek, tizenévesek, fiatalok állnak. Az ő fejlődéstörténetük miatt lesz az a széria, ami, és az ő karaktereik csetlése-botlása során ismerjük meg eddig soha nem látott részleteiben a felnőtté válás folyamatát, de itt, az előd kietlen prérijével ellentétben, ideális, idilli, kellemes, csöndes és gyönyörű közegben - valahol a lakatlan Kanadától délre, de a lakottól északra, a vadon határán, de még igencsak a civilizáció védőszárnyai alatt.

A Váratlan utazás ezen erényein kívül más szempontból is értékesebb: sokkal kevésbé szirupos, az érzelmeknek itt meglehetősen nagy súlya van, ám épp ezért mélyen átérezhetőek és sokkal erőteljesebbek.

A középpontban gyakran hétköznapi problémák állnak itt is, de sokkal hitelesebben előadva: egy szálloda vezetésének csínja-bínja, a gazdálkodó életvitel, tanítás az iskolában stb.

A karakterek pedig nem csak szerethetőbbek vagy szeretetreméltóbbak - nem.

Szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy ők a világ legszerethetőbb és legszeretetreméltóbb karakterei.

A fentiek mellett, számunkra, magyarok számára a sorozat még két pozitív (és egy negatív ) magyar vonatkozása is kiemelendő.Az egyik, hogy nálunk nemzetközi viszonylatban is nagyon-nagyon jelentős a rajongói tábora, minthogy a kilencvenes években kétszer (először igazán hűen követve a tengerentúli vetítéseket), a kétezresekben háromszor vetítették idehaza, s amikor még csak egy hazai televízió volt, mint arról már sok szó esett, ha akartunk volna sem tudtunk volna mást nézni, de ha még ráadásul vmi ennyire jó is volt... (az, hogy a mondat egyszercsak átcsapott egyes szám első személybe arra utal, hogy jómagam is anno a kilencvenes években izgultam végig első ízben a sorozatot - igen, nem kívánnám túlhangsúlyozni, de újabb generációs alapélményről van szó).

A másik a fantasztikus szinkron, amely még a nagyszerű, klasszikus kilencvenes évekbeli magyar szinkron legjobb hagyományait őrzi - személyes kedvencem a magyar hangok közül az amúgy is közönség-kedvenc Hetty néni hangja, Schubert Éva.

(A negatív vonatkozás maga a cím: annak ugyanis semmi köze a sztorihoz. A sorozat nem egy váratlan utazásról szól több mint kilencven részen át, hanem éppen a megtalált otthonról, az utazás végén történő révbeérésről. Azt meg, hogy az eredeti címből - The Road to Avonlea - hogy lett Váratlan utazás, csak a névadó tudná megmondani).

A sorozattal kapcsolatosan még érdemes megemlítenünk, hogy, míg bizonyos szériák esetében a kezdeti időszak a legjobb és aztán később már minden csak rosszabb lesz., más opuszok viszont a kezdeti szárnypróbálgatás után mind jobbak és jobbak lesznek és ez többnyire azt jelenti, hogy végig jó, egységes színvonalat képesek tartani.

Utóbbi általában a ritkább - nekem elsőre a Jóbarátok jut eszembe, amely eleinte kicsit széteső volt, majd hirtelen, mondhatni varázsütésre elkezdett nagyon összeszedett lenni és ezt végig tartani is tudta, hat-hét évadon keresztül.

Az Avonlea is ebbe a kevésbé népes táborba tartozik: kicsit úgy indul, mint egy Disney-s gyermekfilm (nem véletlen, hogy ők is a produkció mögött álltak), és lassan kezd el mind komolyabb és korhűbb húrokat pengetni, míg végül a második-harmadik évadra létrejötnaz a fantasztikus csoda, amely sokunk gyerekkorát aranyozta be.




Alapszitu

Mit is mondhatnánk a történetről ezután a részletes bevezetés után?

Talán mindenekelőtt nyomatékosítanánk, hogy a sztori alapja nem utazás, hiszen a részek kilencvenöt százaléka Avonlea-ban játszódik, s csak a fennmaradó öt százalék játszódik Edward Király Szigetén kívül. Ám, ha már mindenáron legitimálni szeretnénk a a magyar címet, azt mondhatnánk, hogy a sztori sokkal inkább egy belső utazást tár fel.

Ez nem valami rendkívüli belső utazás, csupán a felnöttéválás apró lépcsőinek részletekbemenő leltára. A sorozatnak nem csak az az érdeme, hogy nagyon hitelesen mutatja be ezt az élményt, hanem minden bizonnyal az is, hogy annak ellenére, hogy az alapul szolgáló L. M. Montgomery-regény mindössze negyedét teszi ki a teljes sorozat terjedelmének, a hozzápakolt háromnegyed rész semmivel sem kevésbé értékes vagy minőségi az eredeti regény történeténél, cselekményénél.

Talán csak az elején beszélhetünk némi elhanyagolható minőségbeli differenciáról.

Az első két évad ugyanis helyenként még igazán infantilis, erősen érezhető rajta egy fajta Disney-s vonulat - habár már itt is vannak egységesebb, erősebb részek. Nem mintha ez a sorozat hangulatának rovására menne, csak éppen nem minden korosztály számára maradéktalanul élvezhető, sőt, néha zavaró is.


A történet alapja a felnővén híres színésszé és rendezővé váló Sarah Polley alakította kislánynak, Sara Stanley-nak valóban váratlan utazása: apja cégének problémái miatt kell egy időre vidéki rokonaihoz, a King családhoz költöznie, ahol aztán apja nem sokkal ezután bekövetkező halálát követően végül egészen felnőttkoráig marad. A King család csupa szeretnivaló karakterből áll: a sokszor morcos Hetty néni (Jackie Burroughs utánozhatatlan alakítása), aki valóban a minden hibát csak az általa szeretettek érdekében követ el, a mindig kedves és mosolygós Olivia és férje, a dadogó feltaláló, Jasper, illetve Hetty öccsének, Alecnek családja, finom és jómodorú felesége, Janet, és a történetnek igencsak középpontjában álló három gyermekük: Felicity, Felix és Cecily.

Felicity karaktere testesíti meg a történet kezdetén a legborzasztóbb infantilizmust (éppen azért, mert folyton úgy igyekszik viselkedni, mint egy felnőtt) de a sorozat végére az egyik legkiforrottabb és legszimpatikusabb karakterré válik, ami nem kis részben a sorozat egy másik, közönség-kedvenc karakterének, az egy hajótörés miatt véletlenül a szigetre vetődő matróznak, Gus Pike-nak köszönhető. Felix is infantilis kezdetben, de, mivel ő fiú, az infantilizmus az ő esetében jóval szórakoztatóbb és szimpatikusabb - egyértelműen ő a kedvenc karakterem, a később a történetbe lépő katonás család, a Pettibone família egyetlen lánygyermekével, Izzy-vel alkotott párosáért pedig egy országgal együtt izgultunk a sorozat vége felé. (Cecily csak a sorozat vége felé kap igazán jelentős szerepet.)

A főklarakterek mellett a mellékkaraktereket is nagyon szeretjük. Ilyenek pl. Rachel Lynd, akiről már esett szó, Eiza néni, Mrs. Lyold, Clive Pettibone, Muriel Stacey, vagy a sziget gyönyörű szállodájának igazgatója, Simon Tremayne. (Arról már nem is beszélve, hogy micsoda special guest star-ok tűntek fel a sorozatban, Christopher Reeve-től a későbbi BSG-s Adama admirálisig, E.J. Olmosig, Threat Williamstől a Vissza a Jövőbe c. filmből jól ismert Christopher Lyoldig és Michael Yorktól Faye Dunaway-ig)

Persze az itt felsorolt több mint húsz név így, ebben a formában semmit nem mond annak, aki még nem látta a sorozatot.
Na de ki nem látta még?

Komolyan: ki nem?


How I met this series?

Azt hiszem, a fentebb leírtak után ezt valóban fölösleges magyaráznom - inkább az lenne a kérdés, hogy How is it possible I now met this series?


Kinek és miért érdemes megnézni?

Az első két-három évadot úgy hét és tizenhét éves kor között tudom igazából ajánlani, a többit bárkinek, de, mivel az első három ismerete nélkülözhetetlen a többi megértéséhez és átérzéséhez, ezért tulajdonképpen mindenkinek.


Mindentaszemnek:

Hogy mi is az az Avonlea-életérzés, azt most mindössze két videón keresztül szeretném érzékeltetni.

Az egyikben ugyan főleg középkorúak és idősebbek szerepelnek, de mégis talán ez a kis speech az, ami az egész sorozat összes jelenete közül a legerősebben érzékelteti azt, hogy miért is érdemes végignézni - az pedig már csak hab a tortán, hogy épp a közönségkedvenc Hetty néni szájából hangzanak el az erre vonatkozó mondatok:


video


A második pedig maga a sorozat egyik főcíme - egész pontosan az ötödik évadé, amely a személyes kedvencem a hét közül (minden egyes évadhoz külön és külön opening credits készült). Itt egyszerre van jelen mindaz, ami a sorozatot egyedivé és utánozhatatlanná teszi: a karakterek, a táj, a zene, a hangulat - az elképzelhető legszebb végszó ehhez a bejegyzéshez:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése