2010. július 18., vasárnap

Scifantasymutant 10. - Stargate: Atlantis (2004-2009)

















Miért került előrébb az SGA mint a Sanctuary vagy a Jericho, holott ezek sokkal erősebb koncepciókkal is bírnak, mint jelen alkotás?

Nos, legfőképpen azért, mert az Atlantis az a tisztességes mestermunka, amely nem emelkedik elképesztően nagy mértékben az átlag fölé, de elejétől a végéig egységes, jól felépített perspektívát hoz, kitűnő képi világgal, figyelemreméltó és szórakoztató karakterekkel, a minden sci-fihez szűkséges tudományos alapokkal, a "kanadai plusszal" (amiről annyit írtam már a Being Erica, a Váratlan utazás vagy a Sanctuary kapcsán), ja, és nem mellesleg egy olyan előzménnyel a háta mögött, mint a tíz (jelen opusz indulása idején még csak hét) évados Stargate SG-1-el, azaz a jól ismert klasszikussal, az 1994-es mozifilm alapján készült és 1997-től 2007-ig futó Csillagkapu című szériával.

S ha már itt felidéztünk egy a lista egy előkelőbb helyén prezentálandó epikus terjedelmű és jelentősségű sci-fi sorozatot, akkor szabadjon megjegyeznem, hogy a sci-fi suckerek számára 2004-től 2007-ig igazi aranykor időszaka köszöntött be, hiszen ekkor egyszerre futott a Stargate SG-1, a Stargate: Atlantis és a BSG a Sci-Fi csatornán (2008-ban ráadásul az SG-1 helyére jött a Sanctuary).

Hát igen, úgy tűnik, szépen, lassan minden jó kis kétezres évekbeli sci-fi sorozat végetért, és az elmúlt két évben pang a sci-fi iránti érdeklődés - kár, hogy most már mindenki a tinivámpírokra gerjed...

Visszatérvén az SGA-ra, fentebb már taglalt abszolút kitalált, jól összerakott, remekül megszerkesztett mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a széria az ötödik évad végén, éppen a századik részével zárult, hiszen minden évad 20-20 részesre "sikeredett".

Ez a "jól kitaláltság" biztosította a széria széles spektrumú, sok réteget magába foglaló rajongói és még tágabb nézői táborát, no meg persze az, hogy e kis szösszenet nem veszi azért annyira elképesztő mértékben komolyan önmagát.

Persze, más sorozatokat pont azért tartunk nagyra, mert képes előidézni az egyetemesség élményével felérő katarzist - de azért általában, az emberek nagy többségéhez hasonlóan, mi is szeretünk egyszerűen csak egy jót szórakozni vagy kikapcsolni egy sorozat nézése közben.

Az SGA pontosan ezt nyújtja, igaz, többnyire se többet, se kevesebbet, de ez bőségesen elegendő.

Akkor különösen, ha hazamész egy kimerítő nap után, és akár sikerélmények, akár kudarcok értek reggel óta, egy sörrel, egy kis popcornnal vagy chips-szel, esetleg az aznapi vacsoráddal beülsz a tv elé megnézni egy részt vagy belököd a diszket a lejátszóba és már bele is tudsz feledkezni a messzi Pegazus-galaxisban játszódó történetbe, jókat röhögve Shephard grimaszain, McKay beégésein, vagy, hogy az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, néha esetleg véletlenül felrobbant egy naprendszert (igen, LOL, ilyen is van!) plusz, ha éppen nőből vagy, sztem nálad Ronon lesz a biztos befutó, ha meg férfiből, hát sztem - a sorozat talán egyetlen negatívuma - Amanda Tapping állandó feltűnéseiig és Jewel Statie (mondjuk ő tényleg nagyon hot) karakterének megjelenéséig nem sok eyecandy-ben részesülsz - végül is Theila vagy Weir (amúgy ő egy egészen erős karakter)... - izé, ízlés dolga...

Mindegy...

Nem is ez a lényeg.

Az SGA-ban a hangsúly a sztorin, az ötleteken van, s bár kétségtelenül ellőnek egy-két dolgot, amit a nagy testvér egyszer már elkövetett, azért ez még megbocsátható, mert ezeket a részeket is elég jól írják meg ahhoz, hogy ne legyen olyan látványos a "koppintás"



Alapszitu

Az SGA-ról elég nehéz beszélni annak, aki nem látta az SG-1-et, pláne spoilerek nélkül. Így aztán megpróbálok viszonylag semleges, ám alapvető információkra szorítkozni és lényegre törően tömör maradni.

Tehát, azt ugye mindenki tudja, hogy a Stargate sztorijának alapja egy bazi nagy kör alakú kapu (amihez hasonlóból, aztán kiderül, megszámlálhatatlanul sok van az univerzumban), s amelyet, mint később kiderül, egy "ősöknek" nevezett, nagy tudású nép azért épített, hogy segítségével el lehessen jutni az univerzum bármely pontjára, számtalan (ez utóbbi egyébként létező jelenség) féregjáraton keresztül, kapcsolatba lépve egy másik kapuval - na, tehát a sztori úgy kezdődik, hogy megtalálják az egyik földi "példányt" Egyiptomban.

Az első rácsodálkozás után persze hamar kiderül, hogy ez a dolog korántsem olyan biztonságos, mint ahogy addig hitték: felbukkannak a Goa'uldok, az SG-1 első főellensége, meg a jaffák, akik közül "címszereplő" kreatív problémamegoldó csapat, az SG-1 egyik tagja, T'ealc is kikerül. És persze ott van még Richard Dean Anderson, alias McGywer - ezúttal O'nneil tábornok, Daniel Jackson, a már többször emlegetett Amanda Tapping, as Samantha Carter őrnagy, Hammond tábornok, meg Jonas Queen, a végén meg még Vala is begyűrűzik (brrr...), O'nneil-t meg kiírják...

Na mindegy, ennyi elég is lesz, mert nem marad semmi, amit a Stargate SG-1-hez írhatnék. A lényeg az, hogy a hetedik évad végén, egy nagy szabású fordulat következtében új irányt vesz a történet, s ebbe az új irányba illeszkedik az Atlantis is...

Atlantis, a már emlegetett s szinte nyom nélkül eltűnt ősnek nevezett nép a messzi-messzi Pegazus galaxisban található városa, amelynek nyomait már régóta vadászták az SG-1-ben, mikor eldőlt, hogy elkészül a spinoff. Ebből következően persze az sem véletlen, hogy pont a hetedik évad végére derül fény a titokzatos város hollétére, amelynek felfedezésével indul az SGA pilotja.

A történet, ahogy az az SG-hez illik, gyorsan beindul, és már az elején lehet nagyokat nézni, hiszen felbukkan az újabb főellenség, a lidércek. A furcsa, fantasy-főgonosz kinézetű népséget , amely titokzatos okokból több ezer éve szunnyadt, teljesen véletlenül ébresztik fel hőseink, és hoznak ezzel a galaxis népére és a saját fejükre is komoly csapást.

Mint az ismeretes, az SG-1 egyik lényeges eleme a fantázia volt, pontosabban az új népek, fajok, idegenek kitalálásában és történetük, hátterük kidolgozásában mutatott szokatlan aprólékosság. Ennek tudható be az is, hogy az SG-1 tíz évada során nemcsak öt-hat főellenséggel találkozhatunk, de számtalan egyéb fajjal is - néha egészen meglepőekkel.

Az SGA történetét viszont alig pár faj alakítja, s ezek között vannak az alapszériában már megismert népek is.



Közülük a legfontosabb szerepet az ősök játsszák a történetben, - ugye ők azok, akik Atlantist építették. Árnyékuk a kezdetektől ott lebeg a történet felett, minthogy hőseinknek csak igen lassan sikerül fényt derítenie arra, hogyan is működtethetőek a város különböző létfenntartó, irányító, védelmi, energia és egyéb rendszerei (ebben a tekintetben a szórakoztatóan öntelt McKay és egy cseh származású tudós (!) Zelenka eszmecseréi és parázs vitái nyújtanak felvilágosítást), de aztán a dolog igazán komolyan akkor fog bedurvulni, mikor igazi, élő, valódi ősök is megjelennek a színen.

Az Atlantis óriási pozitívuma a jól kitalált epizódok mellett a látványvilág - a nagy testvér vizuális arculata még nagyban a kilencvenes években gyökeredzik, így néhol kifejezetten idejétmúltnak tűnik - kivéve az utolsó évadokat. Az SGA azonban gyönyörűen fényképezett , jófajta CGI-vel megbolondított cucc, amelyben, igaz, a vájtszeműek megint csak találhatnak hibákat, de nekem nagyon tetszenek Atlantis, az ősök hajóinak vagy a lidérc anyahajóknak belső és külső képi megvalósításai, az űrcsaták pedig ezidáig legfeljebb a BSG-ben voltak szebbek + az a bizonyos "naprendszer-felrobbantás" pedig vitte a prímet, az biztos...

Mi tagadás, a tanítvány hamar túlszárnyalta mesterét.

Mivel nézettségi mutatói sokkal jobbak voltak (amennyire én tudom, a 2000-es évtized legnézettebb sci-fijéről beszélünk), érezhetően több pénzt pumpáltak bele, így egyre látványosabb lett, miközben az SG1 minősége érezhetően hanyatlott, s a történet vége a jobban sikerült részek és továbbra is sorjázó ötletek ellenére, roppant kínos lett, minthogy a kilencedik évad után kiírták O'nneilt, a nyolcadik évadtól pedig egy hihetetlenül idegesítő és unszimpatikus karakter, Vala hülyéskedte végig az epizódokat - az meg már csak hab volt a tortánt, hogy az új főellenség, az Ori, sem sikeredett vajmi félelmetesre.

Sajnos végzete az SGA-t is utolérte: a 2008 és 2010 közötti időszakban már nem tudta ugyanazt a feszültséget hozni. Az egyik legjobb karaktert, Weir parancsnokot kiírták és a színvonalat még Amanda Tapping felbukkanása sem tudta megmenteni (márpedig az a sorozat, amelyen az ő feltűnése sem tud már segíteni, tényleg veszett ügy). Üde színfoltot csupán a Jewel Statie alakította Jennifer karaktere hozott a történetbe, de mi tagadás, inkább eyecandy, mint sztori tekintetében.

Sokan úgy gondolják, az jelentette az SGA lassú érdektelenné válásának okát, hogy az írók a sok negatív kritika miatt bepánikolva, melyek a kevésbé komoly, túlságosan könnyed hangulatra vonatkoztak, túl sok mindent változtattak meg és ezzel valahogy lényegétől is sikerült megfoszatani a szériát. Szerintem egyszerűen elfáradt a project és csak jelentős vérátömlesztés menthette volna meg.

Annyi bizonyos, hogy az utolsó, amúgy leggyengébb évad fináléja végül mégis méltó búcsút vett Atlantistól, a gárdától és a Pegazus-galaxistól, s ezzel a kreátoroknak sikerült alighanem a sorozattörténet egyik legszebb mentését produkálniuk...




How I met this series?

Az SG-1 után vajon kérdés lehetett-e, hogy megnézem a spinoffot vagy sem?


Miért és kinek érdemes megnézni?

Az SGA populáris sci-fi.

Ez azt jelenti, hogy aki nem vár tőle világmegváltást, akár még élvezni is fogja. Persze ezt is embere válogatja - általában az van, hogy valakinek vagy tetszik és végig fogja nézni, vagy nem tetszik és egy részt sem fog megnézni.

És az SGA esetében ez nem azért van, mint már projecteknél, ahol ez azért van így, mert olyan megosztó vagy különlegesen szélsőséges ízlésvilágot megcélzó világot teremtettek az alkotók - ó nem...

Itt inkább arról van szó, hogy ez az a sorozat, ami annyira egységes színvonalú, abszolút szabályos keretek között elkészített iparosmunka, hogy csak egységében lehet szemlélni - vagyis olyan, mint egy extra hosszúságú mozifilm...


Mindentaszemnek:

Tudom, hogy az én esetemben, az intro-sucker-ság már betegség, de annyira szeretem az SGA openingjét, hogy nem kérdés, hogy van-e jobb videó, amely alkalmas a sorozat (egyébként roppant összetett :) mondanivalójának prezentálására:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése