Az intergalaktikus sorozattörténet ezer év múlva sem fog jobb tinisorozatot ismerni a Skinsnél. Nem, ez egész egyszerűen képtelenség. (És kicsit sem az elfogultság beszél belőlem - ó, nem... :) ).
E megfellebbezhetetlen zsenialitása ellenére ez az a sorozat, ami valakinek vagy nagyon bejön, vagy pedig nagyon nem. Persze ha utóbbi eset fennforgásával állunk szemben, akkor ez az illetőt jellemzi, nem épp a legpozitívabb formában. Hiszen, ahogy Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korszakalkotó zenei disszonanciáiban sem vették észre a jövő zenéjének leheletét, vagy, ahogy a 2001: Űrodüsszeában sem fedezték fel a megújult sci-fi műfaj előhiínökét, úgy sokan a Skins zsenialitására nézve is vakok maradtak.
Ők azok, akiket maradiaknak, vaskalaposoknak, esetleg prűdöknek nevezhetünk, és most messze nem (csak) a szexuális értelemben használom ezeket a kifejezéseket (persze nekem is volt olyan barátom, aki azon ragadt le, hogy b*zi karakter is szerepel a sorozatban, de hát ez már csak az ő baja.) Nevezzük az ilyesmit inkább szellemi prüdériának, szellemi vaskalaposságnak, szellemi maradiságnak.
Persze nem csodálkozom hevesen megnyilvánuló ellenállásukon, hiszen, ha valami, a Skins aztán igazán formabontó, minden tekintetben.
Olyan sorozat, ahol 18 év alattiak drogoznak, isznak, dugnak korlátlanul, kevés van.
De olyan, ahol ez, bár markánsan, de valójában csak a háttérben zajlik és nem ezen van a hangsúly, hanem egész máson, bizony kevés. A Skins ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben nem a korlátlan drogozásról, ivásról és dugásról szól, még ha annyi port tolnak be néha benne, hogy az még egy lovat is véglegesen kiütne, annyit isznak, hogy azt még én sem bírnám hányás nélkül és dugnak is rendesen, mint a nyulak.
Nem, a Skins az Életről szól: a fájdalomról, a szerelemről, a szeretetről, a súrlódásokról és az ölelésekről, a kilátástalanságról és a kilátásokról, a rózsaszín álomról és a szénfekete rémálomról.
Az életről.
Hogy mellesleg a fent említett jelenségek sincsenek tabuként, didaktikusan elítélendő, bűnös cselekedetekként kezelve benne, az igazán mellékes szempont.
Skins - a félreértések elkerülése végett, az angol szó bő szemantikai jelentéshalmazából ezúttal egy kevésbé közismert jelentés vonatkozik a sorozatra, amelynek magyar fordítása nagyjából így hangzik: "szédelgők" . Igen: a Skins non-stop szédelgés, egy félálomban eltöltött kamaszkor, amelynek minden fájdalmával és örömével együtt van valamiféle imponáló, jó kiállású méltósága és ellenállhatatlanul elegáns, prerafaelita és byroni spleen keverék-póza.
Na de, hogy ne merüljünk el teljesen a szentimentális melankólia hullámai között , azért közölném azt is, hogy a Skins nem fél illetlen, vagy mocskos lenni, jó társaságban sem fél időnként elereszteni egy jó öblös fingást. Gyakran csak úgy, a miheztartás végett... :)
Alapszitu
A Skins egy angol sorozat amely az E4 nevű, köztudottan liberális szellemiségű, meglehetősen nyitott gondolkodást sugalló koncepciójú csatornán fut, s immár négy évadot ért meg 2006-os indulása óta.
Írói között olyan jelentős, az angol televíziózásban már korábban is figyelemreméltó szerepet betöltő alkotókat is találunk, mint Henry Einfield, Jamie Brittain, Brian Elsey - utóbbi kettő olyan produkciókhoz adta a nevét, mint a Skinshez képest gyengébb színvonalú és jóval olcsóbb - vagyis olyan olcsó, hogy már látszik rajta, hogy olcsó - Shameless, amely azonban ennek ellenére is egy erős, egyébként egy lakótelepen játszódó dráma (nem a Szomszédok színvonalán prezentálva).
Bár elmondhatjuk, hogy Angliában mára már legendává vált a sorozat, máshol még mindig nem eléggé ismert. Ismert, persze, a maga módján, de jelentőségéhez, újszerűségéhez, korszakalkotó mivoltához képest egyáltalán nem (igaz, most talán a tervezett amerikai remake, ami sztem nem fog összejönni, talán felhívja a figyelmet az eredeti sorozatra, ahogy tette azt a The Office US a The Office UK-val).
Meg kell említenünk még érdekességképpen, hogy a Skins gárdája - most már úgy tűnik, ez végleges döntés - két évadonként teljesen lecserélődik. Ez történt a második évad után (sokan mind a mai napig visszasírják a régi gárdát, pedig sztem az újabb is nagyon jól teljesített), és így lesz most, a negyedik után is (az új brancs még ismeretlen).
Nos, még mielőtt néhány szóban konkrétan is jellemezném a sorozatot, szeretném megjegyezni, hogy esetleges elfogultságomra az a magyarázat, hogy a Skins, mikor két esztendővel ezelőtt volt alkalmam ledarálni az első két évadot, elképesztően erőteljes élményt jelentett számomra - így csak igen kevés sorozat (Lost, Battlestar Galactica, Jóbarátok, The Shield, Dexter, Riget (Birodalom), Carnivale, 24, Váratlan utazás - mivel ezek közül jópár nem a listák első helyén található, képet alkothattok az elfogulatlan értékelésről, amely a lista megalkotása során végig fontos szempont maradt) hatott rám eddigi életem során - és ebben szerepe volt a Cassie (Hannah Murray) karaktere iránt érzett plátói vonzalmamnak, amely hónapokig tartott és szerelem volt első látásra... :)
Tehát, a lényegre térve: a történet Bristol városában játszódik és egy csapat 16 évesről szól, akik egységes kialakult közösség. Tony (Nicholas Hoult) enyhén modortalan és bunkó, ám meglehetősen talpraesett és intelligens (hosszú távon gyilkos kombináció). Barátja Sid visszahúzódó, elég gyakran maszturbál ennek levezetéseképpen és nem egy bálkirály, de jó, és egyre jobb, az anorexiás, ám alighanem a "top 10 legédesebb lány a világon" lista előkelő helyen álló Cassie-nél (plátói érzelmeim tárgyánál) és ezért sokan irigyeltük - ha Cassie azt mondja "oh, wow" az pedig egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen állásfoglalás a világ valaha volt legédesebb dolgai mellett.
Aztán persze ott van Chris, mindenki kedvence, akinek a mottója az első évadban leginkább az lehetne, hogy "mindent egy jó poénért!", de aztán később a karaktere mind árnyaltabb megvilágításba kerül, és mind izgalmasabb lesz, végül pedig - minden spoilerveszély nélkül állíthatom - a "csapatváltáskor" tőle lesz a legnehezebb megválni. Michelle-t is bírjuk: ő Tony barátnője, aki először nem tűnik túlságosan különleges egyéniségnek (inkább az alakjára figyelünk fel - and, dude, my god, those tits...), de aztán, kis idő elteltével, ő is elkezd majd mind érdekesebbé és figyelemreméltóbbá válni. Végül, pedig de nem utolsósorban írnunk kell még Effy-ről, Tony extravagáns és extrém életvitelű húgáról (Kaya Scodelario), aki mindig tartogat meglepetéseket, és, nem mellesleg, ő az egyetlen karakter, aki mind a négy évadban egyöntetűen szerepel - bár igazán központi jelentősségűvé majd a harmadik és negyedik szezonban válik.
A sorozatnak egyértelműen ők a legerősebb karakterei. Náluk kevésbé jelentősek: Jal, akit túl későn kezdtek el felépíteni ahhoz, hogy igazán érdekessé váljék, Maxxie, az a bizonyos meleg srác, akivel túl sokat nem tudtak kezdeni a két évad során (kapott egy relatíve jó részt, meg néhány jó szöveget, és a lányoknak biztos baromira eyecandy, de nagyjából ennyi), illetve Anwar, aki arab, roppant szórakoztató és vicces, de ahhoz megint csak nem elég jó, hogy a fentebb említettekhez hasonlóan erős karakterré váljék.
A második csapat is tartogat nagy meglepetéseket: a már-már az elmebetegségig konzekvensen elvitt mértékben lázató Cook (Jack O'connell) karakterének sztorija nagyon és egyre inkább üt, (főleg, amikor megismerjük az apját és az anyját, akik Skinses mércével mérve is meglehetősen durván selejtes szülők), imádjuk Naoily-t is (Naomy és Emily - közönségkedvenc leszbikus pár, akiket nem csak azért imádjuk, mert nincs gyönyörűbb látvány, mint ha két nő csókolózik, hanem azért is, mert mindketten nagyon erős karakterek), a Kongóból érkezett Thomas-ról is azt mondhatnám, hogy komoly meglepetéseket tartogat még (Pandoráról nem is beszélve, aki eléggé megosztó karakter - mindenképpen furcsa, de vitathatatlanul különleges).
A harmadik-negyedik évadnak is vannak gyengébb karakterei. JJ érdekes és jó részeket kapott, de minden ötletes fordulat ellenére nem lett igazán központi jelentőségű. Freddie.-re, Chrishez hasonlóan szintén igaz, hogy tőle lesz majd a legnehezebb megválni a negyedik évad után - de ettől még a karaktere úgyszintén nem mozgat meg hegyeket. Katie, Emily húga, bár a negyedik évadban kapott egy nagyon jó részt, alakításával összességében szintén nem viszi el az aranypálmát.
Szóval ők azok a karakterek, akik "végigszédelgik" a négy évadot (mégpedig olyanformán, hogy minden évadban minden karakter kap egy-egy epizódot, ahol az ő sztorija kerül a középpontba - és az ő neve az adott rész címe is egyben). A szédelgés illúziója mindenhol megjelenik: a klipszerűen összevágott zenés részeknél, magukban, a zenékben is (a szétcsúszósabb underground elektronikus zenei elemek mellett többnyire a slow-osabb, meditatívabb muzsikák, a jellegzetesen angol műfajok, mint a trip-hop, vagy az indie, dream pop előfordulása jellemző a Skins-re, de összességében kijelenthető, hogy minden karakter megkapja a személyiségéhez illő zenei aláfestést és ez sokat ad hozzá a végeredményhez), a történetekben is (a sztori tele van szétcsúszás-élményekkel, néha már-már tragikus összeomlásokkal, egyéni tehetetlenségekkel, de melankóliájának hallhatatlan szépsége éppen ezekben a történetekben és elmesélésük módjában lakozik), de - sajnos - a koncepcióban is.
A Skins minden tekintetben tökéletes sorozat, kivéve a koncepciót és az átgondoltságot. Kisebb-nagyobb hibákkal, hibás hangsúlyokkal, néhol zavaró logikátlanságokkal gyakran találkozunk a sorozaton belül, viszont ezek súlyát elveszi, hogy gyakran észre sem vesszük őket, annyira erős az alapanyag minden más eleme. Az írók ugyanis, mindezek ellenére jó munkát végeztek, a párbeszédek nagyon erősek, s csak néha mutatkoznak problémák - pl. a harmadik évad első-két három részében sok rosszul sikerült, zavaró motívum van - a tiniket pedig nem csak, hogy tinik játsszák (ez ugye óriási plusszpont), hanem nagyon jó tizenéves színészek is - a karakterek felsorolásánál kiemelt néhány színész neve az alakítások csúcsát jelenti, de a ki nem emelt karaktereket alakítók is jó munkát végeztek, senki sem teljesített rosszul igazából, minden karakter, még hibái ellenére is hiteles és működik. Az pedig már tényleg csak hab a tortán színészi alakítások szempontjából, hogy a szülők is komoly szerepet játsszanak a történetében, akiket néha kiemelkedően jó, közismert, máskor kifejezetten ismeretlen, de nem kevésbé profi teljesítményt nyújtó angol színészek formálnak élő figurákká - és ők bizony már nem feltétlenül tegnap voltak tinik.
Ez tehát a Skins - belső erő és szétcsúszás, gyűlölet és szerelem, melankólia és eufória, költészet és káromkodás, csók és fingás, ölelés és ütés - igazi, erőteljes érzelmi hullámvasút s alighanem a legfantasztikusabb, amelyet valaha is alkalmam volt kipróbálni.
How I met this series?
Először egy magyar csatornán, ahol eléggé borzasztó és gyenge szinkronnal tolták - aztán másodszorra angolul fedeztem fel magamnak és onnantól kezdve bizony nem volt megállás.
Miért és kinek érdemes megnézni?
Úgyhogy, aki még nem látta, mars bepróbálni! - Mert a Skins olyan dráma, amit nem csak egy tini tud értékelni, hanem bárki, aki valaha is úgy érezte, hogy akárcsak egy pillanatig is élte, vagy legalább akarta élni a saját életét szabályok és kötöttségek nélkül, két végén égetve azt a bizonyos gyertyát.
Welcome to the life!
Mindentaszemnek:
Egy nagyon fontos és jelentős összetevőjét nem dícsértem még - talán - a Skinsnek - a káprázatos főcímeit. Mint minden más tekintetben, itt is a legfelső kategóriához illő munkát végeztek a készítők (Fat Segal elképesztően jó muzsikájára vágva a sorozat képeit és jól megkeverve az egészet). Nos, minthogy a jóból sosem elég, következzék a négy évad összes openingje, egybegyúrva:
És csak nem bírtam ki - tessék ledöbbenni és szerelembe esni: Cassie "oh, wow"-jaiból következik egy csokor:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése