Életrajzi dráma 1. - Cosimo de' Medici kora / L' eta di Cosimo de Medici (1971-1973)

Volt egyszer egy olasz pasas, akit Roberto Rosselininek hívtak.

Rendező volt a srác, a kritikák és a nézők szerint sem akármilyen (mert akkor még a nézők agya is differenciáltan elkülönülő tekervényekből állt, nem volt sima, mint Rákosi elvtárs hajnövekedési perspektívái a harmincas évek után).

Nos hát: ez a rendező igen nagy megjelenítő erővel tudott mesélni filmjeiben a háború utáni nemzedékeknek magáról a háborúról, mint kollektíve átélt, elementárisan megsemmisítő és mindent új kilátásokba helyező eseménysorról.

Hogy mi is az az olasz neorealizmus, azt most marhára ne fírtassuk, a lényeg az, hogy ha megnézitek a tag bármelyik 1945 és 1955 között készült filmjét, választ kaptok rá - én leginkább a "Róma, nyílt város"-t és a "Németország nulla évben"-t ajánlom (mind a kettő háborús témájú, habár utóbbi közvetlenül a háború után játszódik).

Egyszerű filmek egyszerű színészekkel és egyszerű döntési helyzetekkel - nézzétek így, és simán eltűnik a rárakódott ötven év patina.

Sajnos nem igaz ez Rosselini későbbi, elsősorban nagyszabású, ám soha el nem készült, meglehetősen erős nevelő célzatú, az emberiség művelődéstörténetének pár fontos állomását bemutatni hívatott, de torzóban maradt munkáira: a XIV. Lajosról, Szokratészről, Szent Ágostonról és legvégül Jézusról készült filmek ugyanis nagyon elvont problémákat feszegetnek.

Közéjük tartozik Rosselini egyetlen sorozata és egyben rendkívüli, példa nélkül álló vállalkozása is: a Cosimo de' Medici kora, amely a reneszánsz Firenze életét mutatja be legnagyobb fejedelmének uralma alatt.

Minthogy pedig minden részletre kínosan ügyelt, minden idők legtökéletesebb életrajzi szériáját sikerült összehoznia - viszont egy a nézők többsége számára igen nehezen emészthető darabot is, amelynek poétikai, történetfilozófiai és csillagászati témájú (nemritkán tizenöt perces!) vitáin nem csak ma nézhet nagyot a nagyérdemű, de már készítésének idején, a hetvenes években is csak vakarhatta a fejét a magát műértőnek tekintő olasz közönség nem is hányada is.

Nekem még is nagy kedvencem, na - de hát én perverz bölcsész vagyok, szóval ennyit a véleményemről... :)

Alapszitu

Asszem mindent elmondtam róla, amit érdemes volt: remek díszletekben, korhű, ám mégis puritán környezetben külsőre meglehetősen aszexuális kinézetű (ez, bár az eyecandy-dömping már régen elfelejtette velünk, segít ráhangolódni a szellemi dolgokra) szellemi emberek amúgy érdekfeszítő vitákat folytatnak, széles gesztusok közepette, poétikáról, történetfilozófiáról és csillagászatról.

Közben időnkét megjelenik a főszereplő, a fejedelem is, aki az egész brancsot irányítja nyugodt szemeinek egy-egy rebbenésével (Marcello di Falco kitűnő játéka), néha-néha belemerülve egy-egy izgalmas fejtegetésbe, melynek témája különös tekintettel arra szorítkozik, hogy hogyan is kellene igazgatni az ideális államot...

A cucc igazi különlegessége az eddig felsoroltak mellett még abban rejlik, hogy mindenkit, egytől egyig többé-kevésbé amatőr színészek játsszanak, nyilván alátámasztandó az egész alkotás hiteles hangulatát.

A vége azonban egy minden ízében egyedülálló "alkotás" lesz, amely valószínűleg a legvirulensebb intellektuális vonulatot képviselő sorika ezen a listán.


How I met these series?

Ő...

Hogy is?

Hát nem az rtl-klubon, hétfő este kilenc órakor, az biztos... ;)


Miért és kinek érdemes megnézni?

Csak az elszántaknak...

A nagyon-nagyon elszántaknak...